Vendégposzt: Idősuckok

Idősuckok 

Mikor rohanva kiugrottam a buszból, mert a sofőr már robogott is tovább arra gondoltam, soha nem volt még nekem sehol ilyen jó. Tél illat volt, csípte az orromat, de mélyen beszívtam a friss levegőt. Szürke volt minden és fagyos, csak a karácsonyi égők jelezték, melyik időszaka is ez az évnek.

Tudtam mi vár otthon, hogy hatalmas mosoly terül majd el az arcomon, amint megérkezek. Mégis addig a világ fájdalmának összes terhét a vállamon éreztem. Hiányzik. A fenébe is.. nagyon. Elképzeltem, ahogy a műhelyében még ropogott a tűz és azon bosszankodott, hogy három napra fel kell függessze, amit imádott. Nagy duzzogva faragta volna a fenyőt bele a tartóba, majd leporolta a kopott farmerét, flanel ingét belépett az ajtón a fűrészpor illata mindent betöltött és valahogy minden kisimult, teljes lett.

Nem emlékszem az utolsó karácsonyunk részleteire, nincs egy meghatározó pillanat, ami beugrana. Az évek összessége, a szokások, a családunk egysége inkább ez, ami azt hiszem örökre megmarad. A betegség, a veszteség idővel másodlagossá válik, vagy még annál is mélyebb rétegekbe süllyed és csak a hiány marad. A hősömé, akihez gyerekkoromban minden fiút és férfit hasonlítottam. Majd jött a sors, végzett nevezzük bárminek is és elveszítettem őt. A hiánya nem egyszerűen fáj, a felismerés, hogy nincs többé lemarja a húst a csontjaimról és közben végig nézem a folyamat minden egyes pillanatát. A lelkemből egy darabot magával vitt, de az összes többi része az ő kivetülése. Nagyrészt miatta vagyok ma az, aki. Soha nem kívánhattam volna jobb Apát. Csak több, csak kicsivel több időt.

Hazaérek, nyitom az ajtót a kutyám boldogan rohan felém, a nappaliban világos van és fahéj illat. Jön az ölelés, levegőt beszív, kifúj és a béke szétárad a testemben. Teljes vagyok, mióta apa nincs, azóta valakivel végre újra épp leszek, ha mellettem van. Minden más, minden megváltozott. A karácsonyunk rohanással, utazással telik, de végig egymás kezét fogjuk. Tudom bármilyen utat is járunk be ezután olyan valaki van mellettem, akire apa is büszke lenne, akit ő is szeretne. Megtervezzük a következő napokat, várom a mézeskalács illatú Szentestét, a feldíszített fenyőt, a családomat, mégis szomorúság szorongatja a torkomat. Majd rájövök, ez a kettősség örökre itt marad a szívem egyszerre túl csordul és megszakad.

 @ Julcsi Gemini 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s