Ázsia szinte legtávolabbi pontján van egy világ, mely az Európaiak számára szinte teljesen ismeretlen. Bár kultúrájában sok hasonlatosságot mutat szomszédjaival… Indonézia, Malajzia, azért ők mégis egy kicsit mások.A filippinók mindenekelött olyan természeti értékekkel rendelkeznek, melyek csak a világ kevés helyén találhatók meg és sokkal magasabb összegekért hódíthatók meg. Hónapokig lehetne bolyongani a szigeteik között, mert mind más-más kincset nyújt. Világszintü korallzátonyok, búvárterepek, álomszerü hófehér homokos partok, mészköhegyek, barlangok, vízesések, esöerdök, tengeri tehenek, delfinek, cetcápa, a kis pápaszemes maki, teknősök, spanyol-japán kultúrák emlékei, építészete, szörfparadicsom és a sok-sok finom gyümölcs, zöldség, az érdekes falvak, kisvárosok és a mindent átható filippinó kedvesség.

Egy nemzet, melynek hányatott, leigázott sorsa Magyarországéval vetekszik. Mely kb. 40-50 évvel van elmaradva a világunktól, de az emberek munkamorálja, becsületessége, jókedve olyannyira tiszteletre méltó, hogy mi csodaként éljük meg ezeket az amúgy természetes dolgokat. Szegények, sokan vannak, éppen ezért nagyon megbecsülik, ha dolgozhatnak, még ha “csak” börönd cipeléséröl is van szó.

Mi az évek alatt összesen 10 hetet töltöttünk náluk az életünkböl és ezalatt SOHA nem csalódtunk egyetlen emberben sem. Ha valakivel megállapodunk, hogy jön értünk, hogy másnap találkozunk, vagy bármilyen üzletről legyen szó, soha nem kellett azon aggódnunk, hogy úgy lesz-e. Most is nagyon pozitív megtapasztalásunk volt. Egy part mentén áruló fiú kézzel hajtogatott nyakláncokat bármilyen formába. Megtetszettek az alkotásai, rendeltünk 10 db-ot úgy, hogy másnap visszamegyünk értük. A fiú elöször megkapta az ár felét, majd inkább egyben az egészet, a bizalom jeleként. Másnap visszamentünk a partra és az árus kis árusító helyét sehol nem találtuk… furcsáltuk. Nem tudnánk belölük kinézni, hogy átvernek és kicsit rosszul esett az egész helyzet.. nem a pénz miatt, hanem maga a csalódás… hogy mi erröl a népröl nem tudunk rosszat mondani és most megtört volna ez? Elkapta öket is a kapzsiság, kapitalista világunk negativumai beszivàrogtak már ide is? Fájt az érzès. Aztán odamentünk a közelben lévö henna festöhöz és elpanaszoltuk neki, hogy hogy jártunk. Azt mondta, hogy van egy másik ilyen árus is, meg kellene nézni, hogy ott van-e, de ö nem érti… majd telefonáln kezdett és odavitt a nyaklánc hajtogató helyéhez és mutatta, hogy ott van… stand nélkül ugyan (ezért nem vettük észre amikor arra sétáltunk), de valóban ott ült a pálmafa tövében, rèszegen, de a 10 nyakláncot szèpen becsomagolva szorongatta a kezében. Nagy volt a boldogság, hogy nem okozott csalódást ö, a nemzete nevében, nem került fekete pont a margóra. 

Este sokat beszélgettünk a szállásunk tulajdonosával, akinek már 40 filippinó alkalmazottja van. 2 éve, mikor elöször voltunk itt, még csak 9 volt! Ez pedig azt is megmutatja, hogy Boracay szigete mennyire felkapott lett. Gyakorlatilag a nap minden pillanatában tele van az étterem, a szállás teltházzal üzemel. A hosszú part menti utcán sorra építkezések, hatalmas hotelek falai, alapzatai látszanak kirajzolódni. Molinókon hirdetik, hogy 300 embernek adnak munkahelyet, miközben a mi szállásunk tulajdonosa, Alan, azt meséli, hogy amikor ö a szigetre jött, összesen 500-an éltek itt. Most 1-1 új hotel szobáinak száma 500. Viszont a sziget kicsit kezd is belefulladni a turista áradatba, mert a negyed órás kikötö-szállás út már 1 órásra rúg, közlekedni már nem egyszerü. A rengeteg nemzet étterme már megjelent, a helyi ízek mellett kínai, japán, mexikói, spanyol, olasz, görög konyha is minden sarkon kaphatók. Gyakorlatilag itt mindenki megtalálja az ízlésének valót, csak a tömeg pontosan egy dolgot nyom el: nem mást, mint ami miatt eredetileg mindenki idejön: a lenyügözö természet, a csoda part és víz. 

A helyiek persze örülnek, hiszen nagyon hálásak, hogy dolgozhatnak. A szállásunkon nem egy alkalmazott – többek között a báros Carlos is – innen 8 órás hajóútra lakik, 3 gyereke van és évente 3, azaz HÁROM alkalommal megy haza a családjához. Mert ö dolgozik. És erre nagyon büszke. A bároskodást itt nem oktatják, magától tanulta ès a gyakorlat hozta meg a tudást, a szakmáját már profi szinten müveli. És sosem áll meg, sem ö, sem a többi báros, sem itt, sem máshol. Ha éppen nincs senki a bárban, akkor a pultot törölgeti, turmix gépet mossa, pakol, rakod, söpör. Akármit, de dolgozik. Nem ül a telefonját nyomkodva a sarokban, nem fintorog, ha fel kell állni, mert vendég jön a pulthoz, nem vág keservesen savanyú arcot és végképp nem panaszkodik. Hanem mosolyogva pattan fel és alig várja, hogy kiszolgálhasson. És ök mind ilyenek. Az egész nemzet. Dolgosak, szorgalmasak és megosztanak mindent egymással. A jattot igazságosan elosztják egymással a nap végén. Nem figyelgetik és méricskélik a másikat, hogy ö mit és mennyit csinál. Alan azt mesélte, hogy amióta csinálja ezt a helyet, még soha nem volt, hogy valaki a másikra panaszkodott volna, vagy ócsárolta volna. Együtt dolgoznak, összhangban, csapatban, minden nap hálát adva az égnek, hogy van tetö a fejük felett és van mit enniük. Ök már ettöl boldogok… és elgondolkodtató, hogy mi a fejlettebb világunkkal hova jutunk… hogy hiába halmozzuk el magunkat mindenféle tárgyakkal, javakkal, veszünk szebb, nagyobb házat, autót, ruhákat, cipöket… ök itt a lekopott színü kis flip-flopjaikban (lábujjközes papucs – gyakorlatilag mindenki ebben jár) szaladgálva mind-mind egytöl-egyig boldogok és elégedettek az életükkel és soha, de soha nem panaszkodnak. 

Remélem, hogy meg tudják örízni ezt a bájukat és életszemléletüket még nagyon sokáig, mert nekünk ettöl ök sokkal igazabb emberek, mint a világ sok táján élö, mesterséges, müanyag, boldogságot csak sugározni próbáló pénzhajhászó nemzetek polgárai… a sort büszkén vezeti a gumicukor USA… és sajnos Európa követi.

Amikor mi azon duzzogunk és olyan dolgokon bajlódunk, hogy nincs egy vacak ruhánk sem, amit felvehetnénk (hát persze!), melyik politikus, celeb milyen szenzációhajhász megjegyzést tesz, ami a hírportálok címlapjára kerül, mikor jön ki a legújabb évad a sorozatunkból, már megint hajnali 2-kor is a munka miatt maradtunk fent, mert annyi van, havat kell lapátolnunk, már megint nem kellett volna meginni azzal a plusz egy pohárral a végén, mit csináljak vacsorára, mert semmi nem jut az eszembe stb. stb… addig valahol a világ másik végén egy nagyon szorgos, dolgos, kedves nép boldogan él és ha megkérdezed, hogy mire vágyik, szeretne-e valamit, akkor csak annyit mond: “Nem köszönöm! Én boldog vagyok, hiszen van tető a fejem fölött, van, mit ennem minden nap, a világ legszebb helyén lakok és ezért minden nap hálát adok az égnek.”

Nos, a Kárpát-medence sem kutya ám! Természeti kincseinek feltérképezéséhez tán egy élet is kevés lenne. A nemzetünk munkamorálját tekintve azt hiszem visszagondolhatunk nagyanyáink korára, amikor nem volt kérdés, hogy az évnek megfelelő munkát végezni reggeltől-estig magától értetődő. A szép hely adott, a szívós vér adott… valahogy az emberek mégis megváltoztak, mert ugyanennyitől máshol elégedettek, nálunk pedig nem. Hol rontottuk el az elmúlt 30-40 évben?
@CASSIOPEIA