Hiányzik…

27 évet leéltem úgy, hogy legkedvesebb kutyám elvesztésén kívül nem találkoztam közeli hozzátartozóm halálával. Majd az élet korrigálta hibáját… 1 év leforgása alatt 3 nagyszülőmet és az Édesapámat temettük el.

Egy barátnőmnek igaza volt: Nem lehet elfogadni, csak megszokni a hiányt.
Pontosan így történik ez és így tud az ember továbblépni, miután kikászálódik a kábulatból, a depresszióból és átmenetileg elfogynak a könnyei.

Elutazott, valahol van, él… valahogy így vagyunk ezzel mindannyian, akik megtapasztaltuk, hogy milyen érzés elveszíteni egy olyan embert, akit minden porcikánkkal imádtunk, aki inspirált, segített, mindig ott volt, tanított, mindennek tudta a magyarázatát, mindenre volt válasza, ismerte a világ működését és akire a legrosszabb helyzetben is számíthattunk.

A temetésen a búcsúbeszédet én írtam. Én írtam, mert úgy gondoltam, hogy egy vadidegen nem beszélhet szárazon és ismeretlenül az életéről annak az embernek, aki számomra a világot jelentette.

Felesleges kérdéseket feltenni, hogy miért történt… hogy ha van Isten, akkor miért teszi ezt?… persze, az ember az elején csak eddig jut a sokkban, de soha nem lesznek megválaszolva ezek a kérdések. Senki nem él örökké, így hogy is várhatnánk ezt el?! Szükség volt rá, rájuk és menniük kellett. Ez ellen mi nem tehetünk semmit… csak megpróbáljuk elfogadni az elfogadhatatlant.

Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe… hogy ne akarnám felhívni 1000 helyzetben és esetben… hogy ne akarnám tudni a véleményét, a szemléletét, a tanácsát… de már csak a belső hangokra hallgathatok miközben bámulom a csillagokat és azon elmélkedek, hogy vajon lát engem? Vajon ott van? Mit higgyek? Mit képzeljek el? Mivel nyugtassam a lelkemet?
Hiszem, hogy Ő már jó helyen van. Nekünk kell megállnunk a helyünket a mindennapokban, értelmet adni létünknek, ápolni és óvni testünket, hogy minél tovább szolgálhassa lényünket ezen földi létben.

A mindennapokban elkísérnek azok a gondolatok, kalandok, melyeket együtt éltünk át és melyek melegséggel töltik el a szívemet, ha rájuk gondolok és egy furcsa keserűség, hogy ennek a listának a végére pont került és ez kegyetlenebb, mint bármi más… mert nem lehet folytatása.

“Minden a fejben dől el.”
“Ha valamit adsz, add és felejtsd el.”
“Ingyen ebéd nincs.”
“Antikrisztus, ki a bort vízzel higítja, hiszen a bort változtatja vízzé.”

Hogy miért imádtam? Mitől volt Ő különleges, zseniális és egyedi?

Semmit sem csinált úgy, ahogy szokás. Autót mosott az esőben, esernyővel a feje fölött, mert az így való. Repülés közben várta a vihart, mert úgy izgalmas. A hullámvasút akkor jó igazán, ha hátrafelé megy. A sífelvonó milyen jópofa, ha megáll. Ha valamit tiltanak, az annál jobban érdekelte. Nem vetette meg a szórakozás semmilyen formáját sem.
Tudatosságra nevelt, ugyanokkar az élet élvezetére. Mindig, mindenkor.
Kihasználni a lehetőségeket, melyeket az élet nyújt. Kipróbálni amit csak lehet, de ésszel! Megérezni, megtapasztalni mindent, hisz az élet oly’ rövid. Örülni mindennek.
Szerinte a pénz csak egy eszköz és mindig is vallotta, akkor termelődik, ha mozgásban van.
A legvégsőkig kitartott, még akkor is, ha a legnagyobb szélviharral kellett megküzdeni egy reklámtábla felrakásához.
Imádott adni és kapni, ajándékokat csomagolni művészi szinten. Óriási izgalommal csomagolt, percekig csak kívülről tapogatta a csomagokat, hátha sikerül kitalálni, mi rejlik benne. Fantasztikus érzékkel talált bele minden ajándékával az ember lelkébe. Méltósággal viselte az élet rótta nehézségeket. Köszönte, jól van, sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor minden porcikája küzdött. Humora sosem hagyta el.

 

Oly sok szó, gondolat és tett van, melyek örökre a szívünkbe vésődtek.
Tudom, hogy most azt mondaná: “Ne sírj azért, mert valami véget ért. Mosolyogj, hogy a részese lehettél.”
Én azt hiszem, hogy olyannyira részese lehettem, hogy magam is Ő vagyok… legalábbis nagyon-nagyon sok mindenben.

Ma sem állíthatom, hogy képes vagyok egy ember életének értékét megbecsülni, de egyet kijelenthetek: tudom, hogy amikor elment, a szeme csukva volt, de a szíve kitárva.

 

Ha ki szeretnék emelni egyetlen dolgot, amire az egész veszteség megtanított, így 4 év távlatából, az az, hogy nem félek az elmúlástól. Nem várom, de nem félek, mert tudom, hogy számomra már minden elő van készítve.

@CASSIOPEIA

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s