Ázsia, trópusi égöv, Fülöp-szigetek, Palawan szigetének El Nido városkája… az óceánparttal párhuzamosan futó főutcán megszámlálhatatlan mennyiségben hirdetik az aprócska irodák a különféle programokat. A legnépszerűbbek a sziget-látogató, azaz island-hopping túrák, melyek egy nap alatt 5 szigetre viszik el a turistákat. Mindegyiken adnak elegendő időt arra, hogy az ott elvégezhető aktivitásokat a látogatók elvégezzék, legyen az fürdőzés, könnyű-búvárkodás, lagunák megcsodálása kajakkal vagy úszva és mindeközben egy nagyon pazar svédasztalos ebédet is készitenek a megfáradt embereknek. Palawant most harmadszor választották a világ legszebb szigetének és erre rá is szolgál kb. 100 kis szigetével együtt, mely térség gyakorlatilag a szigetország első határvonala az óceántól, a Bacuit Archipelago. Sok millió éves földtektonikai mozgás eredménye az a rengeteg mészkő szikla, mely lehetővé teszi a rendkívül színpompás korall világ kifejlődését, amit itt korall-kertnek neveznek. Ezek a lenyűgöző képződmények a szivárvány minden színében előfordulnak és csodás halak millióinak szolgálnak táplálékul. A gazdag élővilágot és természeti csodát mind több és több ember akarja látni, igy egy év alatt is nagyon megnött a turisták száma. Természetesen a helyiek mindent megtesznek, hogy ennyi embernek örömet okozzanak és ez az, ami miatt a Fülöp-szigeteket már sokkal jobban szeretik, mint az eddig oly’ népszerű Thaiföldet, ahol mozdulni sem lehet már az embertömegtől és nagyon érzékelhetően a turisták pénzére utazik rá mindenki. Ezzel szemben a Fülöp-szigetek megőrizte természetes báját, a turistákkal szembeni feltétlen tisztelet mindenhol érzékelhető és itt minden helyi ember célja, hogy az ide látogatók jól érezzék magukat és szép emlékekkel távozzanak, igy pénztől függetlenül is nagyon-nagyon sokat tesznek és adnak. 

Cserébe ezen alapszabàly betartását várják el minden idelátogatótól:

– ne hagyj itt semmit, csak lábnyomot

– ne vigyél semmit, csak emléket

Sajnos a kínai turistákból van itt a legtöbb és ők nagyon sokan nincsenek ezekre tisztelettel. Letapossák, letörik a korallokat, aminek ahhoz, hogy újabb 1 cm-t nőhessen 100 évre van szüksége. A vízi világot nagyon károsítják, szemetelnek és ez messzemenően hatalmas károkat okoz.

Mi részt vettünk az A nevezetű túrán, melynek keretein belül 5 szigetet látogattunk meg és ami ezután következik, az életünk egyik igen meghatározó és nagy kalandja. Ugyanis az egyik szigettúrákat ajánló iroda lakatlan szigeten alvást kínált úgy, hogy az A túra-nap után a hajó kirak bennünket egy szigeten és másnap délelőtt fog felvenni egy másik hajó, melynek keretében a C túra 5 állomásán vehetünk részt.

Az egész csomag eléggé extrémnek hangzott ahhoz, hogy úgy gondoltuk, belevágunk. 

Ami miatt úgy gondoltuk, hogy a túra bevállalható az az, hogy az iroda 2 túravezetője is ott lesz velünk, igy nem ránk hárul a sátorállitás, az esti tűzrakás és vacsora készités feladata. Ettöl függetlenül nemcsak testileg, de lelkileg is teljes embert kíván. Az embertől gyakorlatilag olyan dolgokat követel meg, amibe bele sem gondoltunk. 

Bár a hajótúránk utolsó állomásának végeztével elkezdett csöpörögni az eső, biztos vagyok benne, hogy mindketten arra gondoltunk, hogy az egészet le kellene fújni és menjünk csak inkább vissza a szintén óceánparti, mellesleg kifizetett szállásunkra, a városba, a többi turistával egyetemben, mégsem tettünk igy. Úgy gondoltuk, hogy ezt márpedig végig kell csinálni, mert csak mi leszünk többek ezzel az élménnyel. 

Ahogy közeledtünk a hajóval a sziget felé láttuk, hogy a homokon két kis kék sátor van felállitva. Bizsergető és egyben félelmetes érzés volt belegondolni, hogy az egyikben mi fogunk aludni. A turisták tátott szájjal nézték végig, ahogy mi leszállunk a hajóról és kitipegünk a partra egy kis hátizsákkal és a búvármaszkjainkkal. Biztos voltam benne, hogy nem vagyunk komplettek és még mindig úgy éreztem, hogy meggondolhatjuk magunkat és visszaszállhatunk a hajóra, ami akkor már felhúzta a horgonyt és percek alatt egyre távolodott, mig eltűnt a horizonton. Az eső csöpörgött, mi pedig ott álltunk a parton és kezdtük megérezni a bevállalásunk súlyát, melyet leginkább úgy tudnék kifejezni egy mondatban, hogy “mi a f@..t fogunk itt csinálni?”

Ha jobbra nézünk akkor a határvonalunk hatalmas mészkövek egymáson, melyek bár olyan labilisnak tűnően állnak, mégis sziklaszilárdan. Balra pár faág lóg bele a képbe, melytől nem látjuk a partunk másik határát, ahhoz sétálni kell egy kicsit. Séta után kiderült, hogy a helyzet ugyanaz, mészkő rögök zárják a szigetet a másik oldalon megspékelve a homokban is sok kisebb-nagyobb kővel, melyek apály esetén jobban láthatók, de dagály esetén elég hatásos akadályokat képeznek a mészkövekig. Az apály és a dagály 6 óránként váltja egymást. 

Mögöttünk a mészkőhegy, melyet nagyon gazdagon benőtt a növényzet és nagyon magas, az embernek eszébe nem jutna bemenni oda és nem is tudnánk felmászni a hegyen, mert iszonyú éles a szikla.

Tehát itt vagyunk, ez a szigetünk. Robinson Crusoe és Crusoné jelen. Kinyitottam a sátrat, hogy megnézzem mi a helyzet odabent. Jó nyirkos levegő van az eső miatt és látom, hogy úgy sikerült felállitani a sátrat, hogy az persze tele van homokkal. Azt hittem nincs idegesítőbb annál, mint amikor a szállásunk padlója minden igyekezetünk ellenére is homokos lesz, de van… benne aludni! De most nagyon előrerohantam a történetben, messze még az alvás.

Mikor újfent azon tűnődünk, hogy mihez kezdjünk, a 2 túravezetőt pillantjuk meg, akik a vízben lévő szikla és kő akadályokon küzdik éppen át magukat, hogy üdvözöljenek minket. Mark és Marvel szólnak, hogy kövessük öket, vègig a szikla akadályokon, mert ott van egy kis rèsze az erdönek, ahova fel tudunk menni, hogy az esö elöl védelmet kapjunk. Egy kifeszitett zsinor, rajta egy lepel formázza azt a kis tetöt, mely alatt egy összetákolt asztal és farönkök nyújtanak menedéket. Leülünk és az asztalra kikerül 1 liter rum és egy üveg kóla. Lecsaptunk rá azon nyomban és beszélgetni kezdtünk. Kisvártatva megjelent Don, egy kutya is, aki a sziget örének a kutyája. Szigetör… merthogy ö is van. Egy 2×2 méteres, cölöpökön álló kis bambuszviskóban lakik és halvány fogalmunk sincs, hogy minek kell erre a területre ör, de ö itt van. Elzavarja a majmokat, ha jönnek, délelöttönként pedig a szigonypuskájával halakat fog.  

5-en elkezdtünk rumos-kólázni és az elsö üveg rumot egy második is követte. Szépen elfogyott 2 liter, de kellett is valami, hiszen ott ültünk az esöben egy kis lepel tetö alatt. Elökerült a vacsora, csirke adobo, ami filipinó étel. Ezt a városból hozta már elkészitve Mark és Marvel. Kiraktak két tányért, evöeszközt és jó étvágyat kivántak. A csirke egyébként ebben az országban nagyon érdekesen van szeletelve, egyszerüen olyan, mintha felrobbantották volna, ezer fele van egy comb elvágva, de úgy, hogy minden részben van csont is. 🙂 

Mondtuk Marknak és Marvelnek, hogy egyenek ök is nyugodtan, de mondták, hogy nem ehetnek, ez szabály. Csak abból szedhetnek, ami marad a tálakban, miután mi jóllaktunk. Fura igy enni és nagyon sok könyörgésünk árán végül becsatlakoztak ök is, de addigra mi már jól is laktunk. 

Mivel itt 6-kor már teljesen lemegy a nap, kisvártatva ott ültünk megvacsorázva, berumozva a kis tábor tüzünk mellett és azon elmélkedtünk, hogy ha még 1-2 órát ébren vagyunk, akkor is csak 8 óra van és még soha nem feküdtünk le korán, már az ritka, ha éjfél elött elöfordul.

Azonban jó társaságban hamar repül az idö, beszélgettünk sokat kiséröinkkel és honnan ismerné meg öket, a népüket az ember igazán, ha nem igy.

Marvel 24, Mark 19 éves. Marvelnek hiányzik pár foga elöl és ezzel nem ö van egyedül ebben az országban. Meséli, hogy nem lát jól közelre sem. Kérdeztem, hogy miért nem megy el szemészhez? Jó ez igy, mondja, de a valóság biztos vagyok benne, hogy az, hogy drága. Ekkor szívbemarkoló történetek kezdödnek, ugyanis mindkét srác mesél a szerelmi életöröl, ami gyakorlatilag nulla, ugyanis itt a lányoknak pénz kell, pénzes pasi és ezért repülnek is rá a minél csúnyább és kövérebb turistákra. Ha sikerül találniuk barátnöt, ö akkor is nehezen èrti meg, hogy a fiúknak minden nap túrákat kell vezetniük, hogy legyen valamicske pénzük, igy hamar lelépnek. Szegény fiúk, olyan felelösségteljesen látják az életet, a hivatásuknak élnek, önszorgalomból tanulnak angolul, a legmesszemenöbbig megbizhatóak és alázatosak és a vágyuk, hogy egyszer családjuk legyen akkor valósulhat csak meg, ha elég pénzt gyüjtöttek. 

Közben felmerült az igényünk némi egészségügyi szükségletre és bár csak az egyszerübb elvégzésére javasolt helyet kérdeztük, mindkettöre választ kaptunk. 

Az egyszerübb dolog egyszerü, vissza a természetbe szárazföldön vagy vizben. Papir fel sem merül, de a társaság föként férfi tagsága miatt ezen nem is csodálkozom. 

Nagyobb dolog esetén azonban életbe lép a teknös hadmüvelet. Ezalatt azt értik, hogy egy kis gödör ásásával a tojásrakó hely elkészül, ezt betemetve pedig minden a helyére kerül. Csak óvatosan mindezzel, mert ki tudja, merre jártak már teknösök korábban. 🙂 Nekem azért pár napig képes lett volna elbújjon a teknös énem, egy éjszaka esetén és ilyen körülmények között pedig aztán nem nagy kunszt. 🙂

Beszélgetéseink lassan éneklésbe csaptak át, hiszen ennyi alkohol nem tünhet el a hatása nélkül. Nemzeteink sorsközössége már korábban is feltünt, hiszen a filipinók semmivel sem szendvedtek kevesebbet, mint a magyarok. A mindig leigázottak táborát erösitik ök is, hol spanyol, hol amerikai, hol japán gyarmatként. Kisvártatva elökerültek a nemzeti himnuszok, énekeltük mi is a miénket, ök is az övéket és ennek az estének ez volt a legmagasztosabb pontja. 

10-11 óra tájékán aztán elindultunk lefeküdni nem kis nehézségek árán, mert koromsötétben a hullámok által folyton beboritott sziklákon átkelni nem kis misszió, az uram lábszárai emléket állitanak a diadalmas sátorig való eljutásunknak. Óceánban egy kis seb fertötlenítés, majd bemászás a sátorba, ahol rájöttem ezen az egész szigeten mi az az egyetlen dolog, ami kellett volna a komfort fok növeléséhez: párna, ugyanis ahogy a férjem bemászott a sátorba, azzal a lendülettel el is aludt, fejjel lejtösen fekve. Én is igy helyezkedtem és ekkor következett egy nagyon-nagyon hosszú éjszaka. Karjaimat a fejem alá téve viszonylag hamar elaludtam, de megébredtem. Ránéztem a telefonom órájára, ami 0:57-et mutatott. Ezerszer könyörögtem Istennek, hogy legyen már reggel. A hangok az erdöböl, az óceán morajlása… sokszor elképzeltem, amint túl magasra feljön egy hullám és magával ragad minket sátrastól… persze mondták, hogy nem lehet, de hát ki tudja… ekkor rájöttem, hogy fulladok a sátorban, nincs levegönk, ez lesz a vesztünk. Horkoló férjemen átmászva kicipzároztam az ajtót és a külsö, esö ellen védö második réteget is. Nem mertem úgy hagyni, mert féltem, hogy ha újra esni fog, akkor az beesik a sátorba. Igyekeztem minél több levegöt beengedni, miközben néztem a csillagos eget, mely csodálatos volt. Kimenni a sátorból féltem, igy miután abban biztam, hogy újra elfáradtam, megpróbáltam újra elaludni. Ekkor már a karjaim tiszta homokosak voltak, élmény volt igy ráfeküdni. Nem sok sikerrel aludtam.

Szerencsére moszkitók és bogarak nem voltak nagyon, pedig felszerelkeztünk védelemmel ellenük. 

Férjuram megébredt 3 körül, kiment a sátorból, nézte a csillagokat sokáig, miközben én talán pont el tudtam aludni, de nem sokáig. Az egész éjszaka igy telt, pedig nagyon jó alvó vagyok, de itt a kemény homok a sátor alatt, rajta a 2 cm vastag polifoam nem sokat segitett. 6-kor már nem birtam tovább és kimásztam a sátorból. Az éjszaka pihentetö értéke gyakorlatilag 0 volt, ez a homokos sátorban lévö földön alvás nem igazán ment. Ültem a parton és figyeltem a természetet, a kis rákokat, melyek apró lyukakból tüntek elö majd el, a vizet, a hullámokat, a szineket. Érdekes, hogy ezidötájt már teljesen világos van, de a nap még sehol. Szintén nagy felfedezés, hogy a víz színe és átlátszósága abszolút a napsütéstöl függ. Amikor a nap elötünik és rávilágit a vízre, az azonnal teljesen átlátszóvá válik. Ekkor készülnek az igazi reklámfotók. Ugyanaz a víz, ugyanonnan nézve nagyon sok formában mutatja meg magát. Hamarosan bementünk a vízbe, amolyan zuhanyzás gyanánt és kicsit szétnéztünk búvármaszkban itt is. 7 körül felkeltek a túravezetöink is, kipakoltak reggelinel banánt, kalácsot és 3:1-ben kávét, lebontották a sátrakat és mondták, hogy nekik menniük kell, majd felvesz minket a nagy hajó, amivel indul az új túra napunk. Ezzel a lendülettel be is szálltak a motorcsónakjukba ès mire kettöt pislogtunk, már sehol nem voltak. Ott maradt velünk Don, a kutyus és a szigetör is valahol ott volt a vízben, elég messze. Néha láttuk a békatalpait, amikor merült. 

Mi pedig fel-alá sétáltunk, néztük a túrákra haladó és halász hajókat. Figyeltük a természetet, a pillangókat, a madarakat és semmi másra nem gondoltunk, mint arra, hogy reméljük, nem felejt itt minket a nagy hajó és tényleg jön, valamint, hogy a túravezetöink igazán hagyhattak volna nekünk vizet, mert innivalónk az nagyon nincs. Ólomlábakon teltek a percek, órák.

Férjem Donnal játszott, én épitettem homokvárat és egy kiemelkedö feliratot a homokba ès azt beszélgettük, hogy mi lenne, ha tényleg itt ragadnánk, mit csinálnánk. Honnan szednénk ivóvizet, miböl épitenénk vityillót és mit ennénk. Miután ezeket megbeszélgettünk, sétáltunk fel-alá és minden hajóban a messiást vártuk, nagyon remélve, hogy valamelyik oda kanyarodik értünk. 

Valahogy az ember egy szigetre zárva semmin nem gondolkodik, csak az alap szükségletein. Minden háttérbe szorul. 

Jó érzés volt ilyen szép helyen lenni, csodálatos vizet nézni órákon át, tökéletes homokban ücsörögni, gyerek módjára szórakozni azzal, hogy a lábnyomot és kéznyomot a hullám egy sodrással eltünteti… jó nem gondolni semmire, csak a túlélésre és könyörögni, hogy csak nehogy itt maradjunk!

10 óra magasságában megtörtént a csoda, egy nagy hajó közeledett a sziget felé és kikötött. Értünk jöttek. Az aznapi turista csoport ismét szájtátva nézte, hogy mi honnan jövünk és most hogy is van ez valójában. Aznap hösök lettünk. Önmagunk hösei, mert megcsináltuk. Azt hiszem, sokat adott emberileg ez az este, nehéz most még megfogalmazni, hogy mit, de este 2 ember megérkezett a szigetre és azok ott maradtak, majd másnap 2 másabb ember szállt fel a hajóra. Úgy érzem többek lettünk, sokkal többek. És nem, nem akarom újra megcsinálni. Egy életben egy ilyen egyszer elég.

A másnapi túránk rendben lezajlott, bár fáradtan, de mind az 5 szigeten megcsináltuk, megnéztük amit kell és mint aki az új világot fedezte fel, úgy megörültünk kisvároskánk kikötöjének láttán. A szállásunkon bevetettük magunkat a zuhany alá és újjászületve mentünk vacsorázni egy olasz étterembe és ezzel vissza a civilizációba. 

Másnap egész álló nap csak az ágyban pihentünk, mindenhol izomláz és olyan hatalmas fáradtság uralkodott a testünkön, mintha maratont futottunk volna. Kellett még egy nap, hogy feldolgozzuk ezt az extra életélményt.

@CASSIOPEIA