Jó reggelt a nagy szart, gondoltam magamban nagyon sokáig reggelente, amikor az éjszaka nemhogy pihentető nem volt, de komolyan azt gondoltam, hogy én itt és most bizony meghalok.  Persze, fiatal, egészséges nő létemre miért gondolok én ilyeneket? Azért mert éveken át tartó pánikrohamain voltak, és amikről nagyon sokáig roppant kínosnak gondoltam beszélni. Az utóbbi években azonban a férjemnél is felütötte a fejét és a túlélés reményében annyi fórumot olvastam, hogy nem akartam elhinni mennyi embert érint ez a „dolog”.

Éppen ezért már nem tartom cikinek beszélni róla, sőt.  A most következő sorok lehet, hogy durvák lesznek, de már rég nem érdekel.  Ha csak egy olyan emberhez eljut, akinek segítségre van szüksége, akkor megérte kiadnom magam.

Jó hét éve volt először, húsz voltam, éppen a Péterfy utcában cigizgettem és indultam be a patikába morfiumot rendelni apámnak. Csakhogy nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy ez most mi, de nem tudtam bemenni. Visszamentem a kórházba, anyám éppen a párnát igazgatta apám alatt, mondtam, hogy jaaaa megrendeltem, de most kicsit kiszaladok a mosdóba maj’ jövök. Ott ültem a budin vagy fél órát mire ki tudtam jönni, szorított a mellkasom, nem kaptam levegőt, a hátamon folyt a víz.

Gondoltam jó hát idegállapotba’ vótam Mónika ez mindenkivel megesik, nem kell nagydobra verni. Aztán szépen bedurvultak a dolgok. Először abban maradtunk a Dokival (háziorvosom, nulla éves korom óta nagybácsi szerepkörben működik az életemben), hogy valószínűleg irritábilis bél szindrómám van, mert mit kozmetikázzam, állandóan fostam. Azazhogy később nem, csak rettegéssel töltött el utcára menni, mert mivan ha majd el kell mennem toalettre? Így visszagondolva őrület miket műveltem. Az volt a napi rutin, hogy reggel kórház, délután nyelvsuli vagy suli, onnan kórház, este haza. Na ez napközben jó sok metrózást jelentett, izzadtam is rendesen. Csak úgy tudtam létezni, hogy kávé helyett széntablettát ettem, illetve a férjem jött velem mindenhova, mint egy óvodással. Ha nem jött, nem tudtam átlépni a küszöböt. És itt most ne ilyen kis csipcsup picsahisztériát képzeljünk el, amit egy határozott pofon megoldott volna, hanem valós, mély rettegést. Bárhova mentem, otthon leellenőriztem hol fogok majd budit találni. Minden nap hasfogókat szedtem. Nem mertem enni csak bizonyos ételeket. A kórház boltjában vettem felnőtt pelenkát és magamnál hordtam. Ciki? Igen, most az. Akkor megnyugodtam tőle.

Aztán apám meghalt és elindult az igazi buli, mert ez csak a kezdet volt. Éjszaka csak kislámpánál aludtam. Egyedül sehova. Rettegtem, hogy megfulladok, nem ettem nyúlós, apró darabos ételeket, nem vettem be gyógyszert, vitamint, semmit. Éjszaka többször felébresztettem a férjemet, és csekkoltam anyámat is, élnek e még.  Persze nyílván ekkor kezdődött az államvizsga féléve, ami még jobban tetézte a dolgokat. Bárhol rosszul tudtam lenni, boltban, moziban, otthon, buliban, séta közben, suliban, bárhol. Mint valami kibaszott  Dementor támadás, kihűltem, mégis izzadtam, szédültem, nem kaptam levegőt és halálfélelmem volt. Tudnám még folytatni, de szerintem érthető vagyok. Másrészről az sem segít az emberen, hogy rengeteg programból, buliból kimarad, és még csak el sem meri mondani miért, mert szégyelli, és így nagyon hamar a társadalom perifériáján találja magát.

Soha nem kerestem fel szakembert, ami valószínűleg hiba volt, bár még mindig megtehetem. Viszont a pszichológus barátnőmmel rengeteget beszélgettem, és ez nagyon sokat segített.  A Dokival is beszélgettünk, végül egy év után nagyjából azt mondta „Írhatok fel gyógyszereket, elküldhetlek pszichiáterhez, be is feküdhetsz rajzolgatni, de adj magadnak időt”. Persze, időt, hiszen a vak is látta mi váltotta ki nálam a pánikolást, a folyamatos rosszulléteket. Aztán a barátaim, a családom, és a magam segítségével meg tanultam kezelni. Odáig jutottam, hogy gyakorlatilag tízből kilencszer képes voltam a tökéletes Zen állapotába nyugtatni magamat. Persze, tikkeltem is, meg szar is volt, de kezeltem. Olyan dolgokat tudtam elintézni, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Elmentem egyedül bankba. Na? Szép nem?

Nem fogom kijelenteni, hogy ez már a múlt, de évek óta nem volt pánikrohamom, és büszkeséggel tölt el, hogy soha nem fostam még be.  Jó, egyszer, de az otthon volt és beteg voltam, szóval nem számít.

Amikor anyósom is elment, a férjem is átesett, ha nem is ugyanígy, de ugyanezen. Neki hála az égnek „csak” pár alkalommal volt, de nagyon jól jött az én öhm, tapasztalatom.

Éppen ezért jöjjön a végére pár gyakorlati tanács, amit se nem orvos, se nem pszichológus szakember nem állított össze, csak én mondom, amit szerintem érdemes tudni.

Az Internet Mindentudó Nagykönyve szerint a pánikbetegség: A pánikbetegség a szorongással járó pszichés zavarok közé tartozik, rokon betegségei a fóbiák, az általános (generalizált) szorongás, a kényszerbetegségek és a nagy megrázkódtatások után fellépő ún. poszttraumatikus stressz szindróma. /forrás.:http://www.webbeteg.hu/cikkek/szorongas_panik/203/a-panikbetegseg-es-tunetei/

Amit én tudok javasolni:

• Nyugodj meg! Heh, jó ez poén volt, igazából nem működik, bocs.
• Valószínűleg azt gondolod először, hogy szívrohamod van, mert a tünetek roppant megegyezőek. Mielőtt azonban elvereted magad a semmire kihívott mentősökkel, várj egy kicsit. Általában fél óráig tart az intenzív szakasz, ez idő alatt érezni fogod, hogy valóban nagy-e a baj.
• Tényleg nem akarlak baszogatni, de próbálj bármi olyat tenni, ami megnyugtat. Sétálgass, igyál egy KOFFEINMENTES teát, kortyolj vizet, lélegezz mélyeket, ölelgesd a kisállataidat.
• A legdurvább az, amikor éjszaka arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt és még szinte alig éltél. Na, ilyenkor érdemes észnél lenni, és már az elején megpróbálni felülni, és a nyitott ablaknál nyugodtan lélegezni.
• Ha sok illetve szoros ruha van rajtad, vetkőzz!
• Próbáld ellazítani az izmaidat, esküszöm nem értem, de valahogy az agyad is leenged tőle.
• Frissítő, vagy éppen meleg zuhany, arcmosás, bármi jöhet, nekem még fogmosás is segített.
• Ha megteheted, próbáld meg elkerülni azokat a helyzeteket, amik tuti kiváltják, de ne húzd le magad a klotyón.

És végül, a legfontosabb, bármennyire közhely is, hogy ha tudod az okát dolgozz rajta, mert kezelni sajnos nem elég. Életmódváltás, szemléletváltás, bármi, de gondold végig mitől lehet. Tudom, nagyon jól tudom, mennyire nehéz, és mégis mennyire megfoghatatlan, éppen ezért ha egyedül nem megy, kérj segítséget. És nem ciki. Aki baszogat, azt meg rúgd bokán.

@MRS.CZICZKY