Nyolc hónappal ezelőtt írtam meg az Elköltözni I. rész bejegyzést, és ugyan nem azt mondom, hogy szartam bele, de valahogy sosem került ki a kezemből a második rész. Pedig lassan megíródik magától, csak Nektek kéne, hogy elmeséljem.

Tavaly szeptember negyedikén valamikor nagyon hajnalban, a nagyon teletömött kocsival indultunk el, és innentől nekem (nem csak nekem) annyira hihetetlen, ráismerhetetlen az életem, hogy komolyan órák óta szenvedek azon, hogy megírjam Nektek, mert nem tudom a gondolataimat lecsendesíteni. Nyolc hónapja. Kábé.

Annyit tudtunk induláskor, hogy a barátainknál vár egy szoba, hogy nem teljesen ismeretlen a kultúra és az ország, hiszen éppen azért költözünk oda, mert a sok látogatás egyike alatt végleg beleszerettünk, és hogy nem leszünk egyedül a holland és hollandiai magyar barátoknak köszönhetően. Minden más út közben derült ki, úgyhogy számítottunk a legjobbakra, de felkészültünk a legrosszabbakra.

Fogalmunk sem volt, hogy visszamegyünk e pár hónap után mert mégsem olyan mint amilyennek gondoltuk, fogalmunk sem volt, hogy visszamegyünk e egyáltalán valaha, hogy mit és hol fogunk dolgozni, egyáltalán mikor fogunk munkát találni, hol fogunk élni, mennyi ideig lesz elég az anyagi tartalékunk, hajlandóak vagyunk e az utolsó forintjainkat is feláldozni , mikor fogjuk viszont látni a kutyáinkat, mi lesz a házunkkal… és azt hiszem végül is ezt hívják kalandnak.  És azt is hiszem, hogy egy életen át bántuk volna, ha a kényelem, a megszokotthoz való ragaszkodás, félelem és kifogások keresése miatt nem jövünk.

Persze a nélkül nem ugrottunk volna bele ebbe a tóba, hogy fel ne térképeztük volna a partról (amennyire ezt előre fel lehet) és nem csináltunk volna pár számítást.

Azt nem fogom hazudni, hogy nem szorongtunk és nem volt kb non-stop tele a gatyó, mert (nagyon) messze az otthonodtól, a családodtól, munka és saját kecó nélkül, fogyatkozó bankszámlával elég kevesen szoktak nyugodtak maradni, de erre azért próbáltunk felkészülni előre, máramennyire.

Minden nehéz és kilátástalan pillanatban tartottuk egymásban a lelket, és mielőtt valaki bekommentálná, hogy „szar vaty reka mré sajnaltatod magadd maradtál volna a norbiban barackos papucsot sütni „ azt azért hozzáteszem, hogy aki valaha képes volt elolvasni egy Gyűrűk Urát például, az saját tapasztalat nélkül is nagyon jól tudja, hogy minden fantasztikus, jellem csiszoló, életre szóló élményeket adó, elképesztően kalandos utazáson vannak nehézségek, amikor csak azért küzdesz, hogy juss át az Uruk-hai-okon anélkül, hogy valaki kiszívná az epehólyagodból az epét.

És nem azt mondom, hogy hirtelen feltaláltam a spanyol viaszt, úgyhogy akkor mindenki gyújtsa fel maga mögött az összes hidat, dobja el az Oravecz Coelho könyvét, mondjon fel, és az utolsó ötezresét fektesse bele élete nagy álmába, mert azzal is tisztában kell lenni, amikor valami olyasmiről álmodozunk, ami jelen körülmények között kivitelezhetetlen, mert nincs rá pénz, mert nincs B terv, mert nincs fikarcnyi biztos alap sem. De ha az ember minden nap kisétál Alsófütyemajor határába és minden nap visszafordul egy legyintéssel, hogy eh nincs ezen túl semmi látnivaló, akkor egyszer csak azon fogja magát kapni, hogy ugyan sokszor lett volna lehetősége körülnézni, de most mán baszhatja.

Most sem jelenteném ki, hogy túl vagyunk mindenen,  páros és biztos lábakon állunk és hátradőlve élvezzük, hogy minden milyen fasza egy tál bitterballen felett, de azt már most mondom, hogy minden megérte. És itt most nagyon vonatkoztassunk el a pénzikétől, mert, hogy romantikusan fogalmazzak, az, amink mostanra van, és a legjobban örülünk neki az nem pénzen kapható.

Ebben a sztoriban amúgy nem Hollandia a lényeg, nem az, hogy hol vagy most, vagy, hogy hova vágyódsz, egyáltalán, hogy el akarsz e menni, hanem az a lényeg, vigyorogsz e annyira amikor már csak húsz perc a tenger, vagy bármi amire vágytál, hogy ha nem lenne a füled leesne a fejed a helyéről.

@MRS.CZICZKY