Zebulon: Az igaz történetem

Nagymamám, aki fajtáját tekintve bullmastiff volt, sokszor mesélte nekem azt a történetet, amikor hatalmas teher nyomta a hasát és éhezett. Csontsovány volt és szomorú, de szorgalmasan őrízte a házat, gazdáját szolgálva. Egy napon azonban, egy ismeretlen ember állt meg a portája előtt és ő nem ugatott. Megcsapta az orrát a változás szele. Az emberek beszélgettek, majd kinyílt a kapu és a kocsi ajtaja. Érezte, hogy ez az ő nagy lehetősége. Beugrott az ülésre és moccanni sem mert. Tudta, hogy innentől jó lesz neki.

Enzsi mamám így került gazdámhoz, a kétlábúhoz, aki világéletében félt a kutyáktól mindaddig, míg Kristóf, a foxterrier hozzá nem szegődött. Őt követte egy spániel, majd Cora, a nápolyi masztiff. Egy napon azonban meglátott egy 2 hetes csíkos kis bullmastiffot és akkor nagyot dobbant a szíve.

Nagymamám Enzsi megszülte kiskutyáit, akik szerető családokba kerültek. Mikor megerősödött és újra boldog volt és egészséges, akkor gazdám tudatosan keresett neki párt. 2002-ben így született meg mamám Lola és testvérei: Lennox és Lucky. Mindannyian sok kutyakiállításon vettek részt és nemzetközi bajnokok voltak.

Az én anyukámat mindenki nagyon szerette, mert elragadó természete volt, de kellően szigorú is, ha mások nevelésére került a sor. Mikor eljött az ideje, hogy kölykei legyenek, akkor súlyos méhgyulladást kapott és az orvosok meg akarták operálni. Gazdám azonban nem engedte. Úgy vélte, hogy ha van egy kicsi esély is arra, hogy műtét nélkül rendbe jöjjön, akkor Ő mindent meg fog tenni érte. Sok orvosnál járt, hogy beszerezzen minden gyógyszert és megkezdődött a komoly tisztító kúra, melynek köszönhetően az anyukám meggyógyult. A következő adandó alkalommal Belgiumba utaztak, hogy találkozzanak a papámmal, Xylannal.

A papám és mamám szerelme 7 kiskutyát eredményezett, köztük engem is, Zebulont. A többiek csíkosak és vörösek voltak, csak én születtem úgynevezett homok színűnek. Gazdám kedvence a csíkos, így ki is szemelte csíkos színű bátyámat, de amikor egy család eljött megnézni minket, akkor vele távoztak. Jöttek-mentek emberek és a testvéreim sorra tűntek el. Én csak ültem az udvaron és figyeltem, hogy mi történik itt. Amikor egy testvérem odament valakihez, akkor őt elvitték. Teltek-múltak a hetek és egyedül maradtam. Már csak a mamámmal játszottam és gazdáim arról beszéltek, hogy mivel engem senki nem választott, így maradok itthon. Mindig próbáltam figyelni rájuk és a kedvükben járni. Nem sokat rosszalkodtam, én annál jobban szerettem gazdáim közelében lenni és simogatásukért bármit megtenni.

Sokat játszottam, ettem és nőttem, megismertem az udvaron kívüli világot is. Egy szép napon gazdám kutyakiállításra vitte a nagyobb családtagjaimat és hogy én se maradjak otthon, csatlakozhattam. Tudtam, mit kell csinálni, mert párszor már begyakoroltuk otthon. Tudtam, mit várnak tőlem. Szépen álltam egy helyben, figyeltem és ha kellett, akkor futottam a gazdi mellett. Azt hiszem, nagyon nagy örömet okoztam neki. Mint kiderült, életem első kiállításán Fajtagyőztes lettem, azaz a fajtám legszebbje, pedig még csak 9 hónapos voltam.

Ezután sokszor autóban ültünk és utaztunk.
Belgiumba mentünk, ahol Fiatal Klubgyőztes és Junior Best In Show lettem.
Mindezt megismételtem Spanyolországban és Ausztriában is és egyre több ölelést és puszit kaptam gazdáimtól és más emberektől. Sokan fotóztak és azt hiszem, igazán szeretnek. Nem is értem, pontosan mi az oka, hogy ennyien kedvelnek, de őszintén megmondom, nagyon élvezem.

Nyereményt-nyeremény követte és magyar, román, horvát, moldáv Fiatal Champion lettem. Míg hétköznapjaimat játékkal töltöttem, minden hétvégén utaztunk egy újabb kutyakiállításra. Én is nagyon élvezem, mert imádok a gazdámmal lenni és az egyszerű feladatsort könnyen végrehajtom, melyet mindig hatalmas ölelés követ.

Felnőttként is hoztam a dicsőséget újabb és újabb országokból, így csakhamar Hungária Champion, Horvát Champion, Szlovén Champion, Román Champion, Moldáv Champion, Szerb Champion, Szlovák Champion címekkel gazdagodtam.

Egy csendes estén aztán megszólalt gazdám telefonja és éreztem a döbbenetet, valamint azt, hogy rólam van szó. Rólam és arról, hogy el akarnak vinni Angliába. Furcsa érzés kerített a hatalmába, de tudom, hogy gazdám sosem akarna nekem rosszat, így nem ellenkeztem, mikor beszálltunk az autóba. Sokat utaztunk, de ezt megszoktam már, hiszen az elmúlt években Európa minden országában jártam és természetesen mindenhol hotelben aludtam.

Megérkeztünk és tudtam, jó helyre jöttem. Bill Warren, Anglia legrégebbi bullmastiff tenyészetének tulajdonosa nyitott ajtót és emlékszem, láttam már őt. Azonnal a kanapéra invitáltak és ennek nem tudtam ellenállni. Pont úgy kényeztettek, mintha otthon lennék, így sikerült a honvágyat elfeledtetniük velem.

Nem telt bele sok idő és első kiállításaim egyikén, a Birmingham Championship Shown Legszebb Kan, Fajtagyőztes, majd Fajtacsoport Győztes lettem, ami bullmastiffoknak csak nagyon ritkán sikerül.

Ezt követte a Bullmastiff Association Klubkiállítás, ahol Legszebb Kan, Fajtagyőztes és a kiállítás legszebb kutyája, azaz Best In Show lettem.

Innentől meg sem álltunk, hamarosan a 3. Legszebb Kan (CC) eredményem is megszületett, mely a záróakkordja volt az Angol Champion címemnek.

Így én lettem az első magyar bullmastiff, aki Angol Champion címet szerzett az őshazájában. Történelmet írtam, azt mondják. Én ebből csak annyit észleltem, hogy mikor Billy a gazdámmal beszélt telefonon, a szerkezetből őrjítő ordítás hallatszott és tudtam, a gazdám most nagyon boldog.

Nagyon büszkévé tettem, mert úgy cikkeztek rólam, hogy újra 6:3, azaz Magyarország megverte Angliát. Kitörő örömmel fogadtuk egymást, mikor megjött értem. A levegő izzott, a beszélgetések érzelmekkel teliek voltak a gazdik között.

Hamarosan búcsú következett és ismét autóban ültünk, útnak indultunk hazafelé. Gazdám pár km után megállt, mert egy gondolat nem hagyta nyugodni. Billy azt mesélte neki, hogy egész éves pontversenyben vagyok az év TOP Bullmastiffja címért és jelen pillanatban holtversenyben állok az első helyen. 2 hét múlva lesz egy kiállítás, amin eldől, hogy kié lesz a cím. Gazdám 10 km megtétele után megfordult, visszavitt Billynek, adott egy szerencsepuszit és újra otthagyott. Nem igazán értettem, hogy miért van mindez, de a kanapén hamar elaludtam a gondolkozást félbehagyva.

2 hét múlva megtörtént a csoda. Azt a bizonyos kiállítást megnyertem és ezzel enyém lett az Anglia TOP Bullmastiffja cím 2007-ben és ezzel kitörölhetetlenül beírtam magamat a fajta történelmébe, mert ilyet sem ért el még soha nem angol kutya. Ezután tényleg hazamentünk, az angol tenyésztők legnagyobb megkönnyebbülésére… bár akkor még nem sejtették, hogy távozásommal egyidőben, lányom Carmen toppant be az országba és érte el hamar az Angol Champion címet, a nyomdokaimba lépve, másodikként a világon! Őt pedig pár év múlva Pandora rokonom követte, a 3. Angol Champion kutya Magyarországról, a PI-ET-RA of Trefilio kennelből. Azt hiszem büszke lehetek a családomra.

Hazaérkezésem után meg sem álltunk, újabb kiállításokon szerepeltünk minden hétvégén. Internationale Champion lettem, majd a kiállítás legszebb kutyájának járó Best In Show címet is elhoztam pár alkalommal. A legnagyobb nyugalommal viselem a vakukat és az elismerő paskolásokat.

A hétköznapjaim teljes nyugalomban telnek, semmi nem tud kihozni a sodromból, csak a konfliktus. Nem viselem, ha bármelyik családtagom marakodik egymással. Ilyen helyzetekben azonnal rászólok mindenkire, hogy fejezze be és nyugalmat követelek. Imádok játszani a többiekkel, nagyon jó levezetése az izgalmas hétvégéknek a sok játék és alvás a többiekkel.

2008-ban Svédországba utaztunk, ahol a Klubkiállításon Legszebb Kan lettem. Carmen lányom a Legszebb Szuka címet nyerte. Carment válaszották a kiállítás Legszebb kutyájának, Best In Shownak és életemben először a saját lányom mögött lettem 2.
Viszont a mi párosunk volt a Kiállítás Legszebb Párja és a bevonulásunkat súlyos vastaps kísérte. Heves farkcsóválással fogadtuk a rajongó táborunkat, de elárulok egy titkot. Én senkinek nem adtam puszit se most, se máskor. Senkinek, kivéve négylábú társaimnak.

Eljött az ősz és sokat gyakoroltunk a budapesti Európa-kiállításra. 2 héttel a kiállítás elött azonban nagyon rosszul éreztem magam és állatorvoshoz mentünk. Kiderült, hogy fertőzött kullancs csípett meg és babéziás lettem. Minden nap infúziókat és nagyon erős gyógyszereket kaptam, melyektől nagyon gyengének éreztem magam és sok súlyt vesztettem, mert nem volt jó az étvágyam sem. Szerencsére lassan elkeztdem gyógyulni, de nem voltam még top kondícióban, így 2. lettem az Európa-kiállításon, de így is sok kutyát magam mögé utasítottam.

Ezután megismerkedtem a kutyafutópaddal, sokat edzettünk és a csúcsformám visszatért. Olyannyira, hogy 2009-ben ismét Angliába látogatottunk, ahol részt vettem a CRUFTS kutyakiállításon, mely a világ legnagyobb kiállítása. Tudtam, hogy ez más, mint a többi. Gazdim izgatottságát nem tudta leplezni előttem és heves szívverésének ritmusát éreztem a póráz másik végén. Nagyon igyekeztem helyt állni és megtenni a már ezerszer begyakorolt dolgokat. Gazdim mindig mondja, hogy ha nem lenne rajtam póráz, én akkor is végig tudnék csinálni mindent egyedül is… Ez tényleg így van, hiszen már 100 megmérettetésen is túl vagyunk. Figyelek minden rezdülésére, oda lépek, ahova mutat a lábával és a szemébe nézek. Így mindig tudom, hogy mit szeretne. Sokáig vagyunk versenyben és ez nem véletlen. Itt ismét világraszóló eredmény született, ugyanis megnyertem a Cruftsot!
180 kutya közül én lettem a Fajtagyőztes, a fajta legszebb példánya a világhírű Cruftson, az őshazámban. Gazdám boldogsága leírhatatlan, én pedig boldog vagyok, hogy tudom, mivel okozhatok neki ekkora örömet.

Minden nyár nehéz időszak nekem, mert nem szeretem a meleget. Nagyon sokat kell lihegnem és rengeteget iszom olyankor. Próbálnak hűsíteni hideg fekhellyel, de nagyon várom a lehülést. Az én évszakom az ősz, ami kisvártatva el is érkezett.

Szlovákiába utaztunk, Pozsonyba, a Világkiállításra…. újra megmutattam, hogy mire vagyok képes. Gazdám pattanásig feszült idegeit próbáltam nyugtatni. Mint mindig, most is számíthatott rám és a kiváló összmunkák meg is hozta gyümölcsét. Világgyőztes, Fajtagyőztes címmel tértünk haza, ismét én lettem minden bullmastiff legszebbje, gazdámmal pedig madarat lehetett volna fogatni, mert a fellegekben járt.

Sikersorozatomra az egész világ felfigyelt. Rám, aki senkinek sem kellettem, akit senki nem válaszott, aki csak ült az udvar közepén és figyelte, hogy mit csinálnak az emberek. Annyira tudok figyelni, hogy rájöttem, jobban meg tudom érteni őket, ha elfordítom a fejemet.

Kedvelem, ha jönnek hozzánk emberek látogatóba. Ha leülnek az asztalhoz és elkezdenek enni, akkor mindig odaülök a vendégek mellé, mert tudom, hogy ők meggyőzhetők és megszánnak pár jó falattal. Ha sikerül felvenni a szemkontaktust velük, akkor bedobom a szemöldök húzogatós trükkömet és ekkor minden szív meglágyul. Állítólag úgy nézek, mint árvízkárosult a biztosítóügynökre. Jelentsen ez akármit is, én csak annyit tudok, hogy az ilyen esetekre használt arckifejezésemnek már nagyon sok finom falatot köszönhettem.

Amerikában is felfigyeltek rám és az angol Billyhez hasonlóan az amerikaiak is elkérték egy időre. Hatalmas kérdés volt, de mivel az amerikai kontinens teljesen kimaradt még az európai kutyáknak, mint karrier, gazdáim úgy gondolták, tovább írjuk a történelem könyvet és 2011 januárjában repülőre szálltunk és megérkeztünk New Yorkba. Onnan tovább autóztunk Bostonba. Itt töltöttem pár hónapot egy hatalmas házban és kiállításokon is megfordultam, de meg kell, hogy állapítsam, hogy az ottani szépség ideál teljesen eltér az európaitól. Az erős kutyák helyett ott a légiesebb kutyákat kedvelik, én pedig természetesen sosem voltam olyan, hiszen úgy Európában labdába se rúghattam volna. Legszebb Kan címet szereztem ugyan a Ladies Kennel Club kiállításán, de aztán gazdáim jobbnak látták, ha hazavisznek és az amerikai rózsaszín álmot nem kergetjük tovább.

Év végén részt vettem az országos Next Top Dog Model versenyen, ahol a döntőig jutottam és a végén én lettem a közönség kedvence. Egyszerűen imádok szerepelni és ezt mindenki látja rajtam. A taps, az öröm ösztönöz és még vidámabb leszek tőle. Büszkén és boldogan tudok felvonulni bármilyen helyzetben.

Szeretek itthon lenni és bár azonnal indulásra készen állok, ha megcsördül a nyakörvem, azért a lakótársaimmal együtt lenni legalább olyan fontos része az életemnek. Hozzám bújnak vagy én hozzájuk, minden nap lemossák a szememet, fülemet és aztán kölcsönös csókolgatásba megy át a napi tisztító rutin. A corgi lányok sokszor hívnak játszani és boldogan kelek és fekszem velük minden nap.

Gazdáim sokszor szabadítják rám az legújabb kis kölyöket is, akik előszeretettel rágják a talpamat, fülemet, farkamat vagy éppen ugrálnak a hasamon. Valójában egy percig sem zavar a dolog, mert örülök, hogy boldoggá tehetem őket. Persze, ha nagyot harapnak, akkor rájuk szólok, hogy megtanulják hol a határ, de soha nem tennék kárt bennük. Mindegyik egytől-egyig drága kis lélek és imádom, ha körülrajonganak. Azért nem mindenki mondhatja el, hogy a világ legeredményesebb bullmastiffja lehet a rágókája. De viccet félretéve, úgy érzem, hogy jó nevelőjük vagyok. Imádok babakutyákkal lenni.

Ma már nagyon nagy a famíliám Dél-Afrikától Ausztráliáig, Amerikától Japánig. Mindenhol vannak sokszoros győztes saját kölykeim, unokáim, dédunokáim, akik nagyon sok tekintetben hasonlítanak rám, mind kiegyensúlyozottságban, eredményességben és küllemben. Vannak, akik terápiás kutyaként beteg vagy idős embereknek segítenek nyugodtságukkal.

Miután a 8 éves kort betöltöttem 2013-ban, a kiállítások világában Veterán osztályba léptem. Újra kimentünk Angliába, ahol a Cruftsot ezúttal Veterán kategóriában is megnyertem, Veterán Crufts győztes lettem. Előttem csak egy magyar kutya érte el ezt az eredményt… Az anyukám, Lola. A fajtánk tagjai sajnos sokszor nem érik már meg ezt a kort.

Ezt követte az Európa-kiállítás Bukarestben, ahonnan Veterán Európa-győztesként tértem haza.

A sort a budapesti Világkiállítással zártam, mint Veterán Világgyőztes. Dübörgő taps kíséretében futottunk körbe a ringben, majd mikor kiderült, hogy nyertem, gazdám a földre rogyott, átölelt és belém törölte a könnyeit. A szíve majd kiugrott a helyéről. A fülembe súgta, hogy “Köszönöm Kiskutyám!”

Ez volt az utolsó kiállításom. Sok ezer kilométerrel a hátam mögött meghódítottuk a világot és ma nincs olyan bullmastiffot tartó ember, aki ne ismerne.

2015-ben ismét jelentős fellépésre készültem. Nagy feladatot szántak nekem és tudták, hogy nem fog nehezemre esni a megoldása. Gazdáim esküvőjén kispárnára helyezett 2 arany gyűrű nyomta a nyakamat és ekkor megjelent Billy is, az angol gazdám. Az ő felvezetésében vonultunk be a vörös szőnyegen a szertartásra, ahol a gazdik lába elött leültem és a gyűrűket levették rólam. Puszilgattak és ölelgettek és nagyon örülök, hogy érezhettem, mennyire boldogok. Esküvőjükön családom minden négylábú tagja is ott volt, közös családi fotózással is megpróbálkoztunk, de azt azért kissé elkomolytalankodtuk. Engem nagyon kimerített a nagy izgalom és meleg, de szerencsére volt lehetőségünk kipihenni a fáradalmakat a számunkra kialakított szálláson.

Az esküvő után családunkhoz még egy nyávogó négylábú is csatlakozott. Sosem láttam még ilyet korábban. Először szívesen megkergettük volna a corgi lányokkal, de ahelyett, hogy menekült volna, inkább megállt velünk szemben és erre a helyzetre nem volt instrukció a kutya-macska barátság nagykönyvében, így leblokkoltunk. Magyarul hagytuk, hogy a fejünkre nőjjön és most azt csinál, amit akar. Ha a nagy fekhelyem szabadon van, akkor szó nélkül befekszik a közepére és ott terpeszkedik és a helyzet az, hogy egyikünk sem akarná elzavarni onnan, így keresünk más fekhelyet magunknak. Megelégszünk a padlóval is. Olyan is van azért, hogy enyém a fekhely és akkor jön Ő, Apple cica és mellém bújik. Nem bánom egy pillanatra sem, hiszen tudom, hogy neki is kell a társaság és az ő családja mi vagyunk.

A 13. életévemet kezdtem el taposni és sokat pihenek. A fekvésből felkelni már nem megy könnyen, de szeretetben és nyugalomban telnek mindennapjaim corgi barátnőimmel és gazdáimmal, ami nagyon sok erőt ad.

2017. március 7-et ír a naptárjuk, amikor én úgy éreztem, hogy elfáradtam… azazhogy én nem, csak a testem. Sajnos a hátsó lábaim már nem akarták azt csinálni, amit én szerettem volna és bár minden lehetőséget megpróbáltunk, én tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem győztem gazdáimnak kifejezni, hogy engem nem cipelhetnek kézben… megértették és megadták azt, ami jár… nem engedtek szenvedni. Bár fizikailag nem vagyok mellettük úgy, mint eddig, de lélekben teljesen. Csodálatos 12,5 évem volt.

Azt hiszem, nem bánják, hogy itt maradtam nekik, miután engem senki nem választott. Szerintem sikerült büszkévé tennem őket szeretetükért cserébe.

@CASSIOPEIA

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s