A férjem családja gyakorlatilag egész életében a temetkezésben dolgozott, és így nekem is most már 10 éve a mindennapjaim része ez a műfaj. Éppen ezért hajlamos vagyok elfelejteni, és mindig meglep, hogy ami emiatt nekem már szinte uncsi, azon mások hüledeznek. Hála a jó égnek nagyon sokaknak nagyon sokáig nem kell a közelébe sem kerülnie a témának, mégis úgy gondoltam érdekes lenne erről beszélni. Na, nem fogok izgalmasnak vélt piszkos részletekbe belemenni, mert sosem tudtam röhögni a kegyeletsértő megnyilvánulásokon, és arra sem vagyok hajlandó válaszolni, hogy vannak e koporsók a pincénkben (voltak). Ez az élet része, és ennyi év után semmi okom arra, hogy ne balta arccal teázzak a temető bemutatótermében a sógornőmmel. Nade mivel másnak mindenki furcsa, vágjunk bele!
Nagyon-nagyon sok minden nem fog beleférni, mert ha mindenre kitérnék, akkor októberben lennék készen, ezt nézzétek el nekem. Hogy az alapoknál kezdjük, érdemes megjegyezni, hogy minden társadalomnak szükségszerűen rendelkeznie kellett olyan pontosan követhető utasításokkal, amellyel az elhunytakat az élők közösségéből ki tudjuk vonni. Ilyenek a testi maradványok fenntartási, tárolási módjai, a halál nyomán beállt, közösséget érintő változások zökkenőmentes levezetése. Ezeket nevezzük temetkezési szokásoknak. Minden kultúrának megvannak a maga nézetei arra vonatkozóan, hogyan gondolkozzanak a halálról, hogyan dolgozzák fel, hogyan értsék meg és fogadják el, hogyan segítsenek közösségük tagjainak. Ezt pedig halálképnek nevezzük. Tulajdonképpen ez a folyamat szinte kivétel nélkül közösségi esemény, melynek kiváltója egy tag elvesztése, a cél pedig az elhunytat, mint higiénikus és biológiai szempontból veszélyessé váltat kirekesszék a közösségből. Ez pedig olyan önműködően, szükségszerűen léptet működésbe bizonyos cselekvési formákat, amelyek meghatározzák a közösség tagjainak feladatait. Ezt a hatást a közösség tagjainak közös tudása, a hagyományok azonos értelmezése biztosítja. Ezeknek a szokásoknak azonban rengeteg változata alakult ki különböző népcsoportoknál, ezt fogjuk körüljárni.
Magyarország
A magyar általános gyakorlatnak megfelelően mi a halottainkat a föld alá helyezzük örök nyugalomra. (kivételt képeznek bizonyos „újítások” amikor urnafalba kerülnek a hamvak, illetve sokan választják azt, hogy az urnát hazaviszik). Namármost emiatt értelemszerűen a legtöbb településhez tartozik egy ezt a célt szolgáló, megkülönböztető jelzésekkel ellátott földterület, a temető. A temetést a halál megállapítása, a test előkészítése, és a halál tényének hírbeadása előzi meg. A sírhelyet megjelölik, és huzamosabb ideig ápolják, illetve szokás, hogy megkülönböztetett öltözettel, viselkedéssel fejezzük ki a beállt változást. Az én Drága nagymamám annak a falusi generációnak a tagja, akiknél általános gyakorlat volt otthon levezényelni gyakorlatilag az elföldelésen kívül mindent, nagyon sok alábbi érdekességet tőle tudok. Általános szokás volt, amikor meghalt valaki, fekete kendővel letakarni a tükröket. Na erre mondjuk magyarázatot már nem kaptam, de felőlem! Ezután szinte minden az asszonyok dolga volt. Gyakorlatilag a teendőket a puszta szükség hozta létre, a halottat fölkészítették, „föltisztázták” ez férfiaknál borotválást is jelentett, mindenki másnál pedig mosdatást, öltöztetést, lehetőleg a halál beálltától minél hamarabb, ezt gondolom, nem kell feltétlen kifejtenem. Az állat felkötötték, mamám szerint, mert akinek nem kötötték fel, arra „nem vót jó ránézni”, hát ilyen egyszerűen alakulnak ki a hagyományok kérem. A szemet lehunyták, pénzérmével takarták le, néphiedelem szerint erre az a magyarázat, hogy nehogy valakit maga után hívjon az elhunyt. Az így felkészített elhunytat ünneplőbe öltöztették, 1945 előtt általában fiatalasszonynak illetve fiatal lányoknak ez menyasszonyi ruha volt, így a temetése a jelképes lakodalma is volt egyben a még hajadonoknak. A férfiaknak tartozék volt a kalap, ezt a ravatalon a halott feje fölött helyezték el. A kezet keresztbe tették, katolikusok kezét imára kulcsolták, olvasóját kezébe tették. A felravatalozás otthon volt, a szobát átalakították, székeket hoztak be, és a ravatal mellett éjjel-nappal gyertyát égettek, illetve koszorúkkal vették körül. Ez a ravatal pár napig tartott, ilyenkor folyamatosan jöttek siratni és virrasztani, általában az idősebb asszonyok voltak a legkitartóbbak. Régen a koporsót mindig asztalosok készítették, ők specializálódtak később a koporsógyártásra.
Mai napig szokás a halottal pár számára kedves tárgyat eltemetni, hogy ne nélkülözzön a túlvilágon, régen ez lehetett egy falat kenyér, egy kis víz, dohány. Csak a legszükségesebbek ugye. A halottas házzal is vannak néphiedelmek, például ha valaki benéz az ablakon, beteg lesz, vagy hályog nő a szemére, de szerintem ez egyszerűen csak tökéletes ürügy volt elküldeni a kíváncsi Jonci nénit.
A házaknál vagy gyertyát tettek az ablakba, és/vagy kilógattak egy fekete zászlót a padlásablakból, hogy tudassák, halott van a háznál, bár természetesen sok egyéb úton is hírül adták a tényt. A temetés napján harangoztak, majd lábbal menetirányban kivitték a koporsót, ezután egy ismerős szomszédasszony átment azonnal szellőztetni, és megindult a menet a temetőbe. A temetések természetesen vallástól függően eltérnek, de lényegükben a mai napig nem változott a forgatókönyv. A mai napig tartott hagyomány, hogy a legközelebbi hozzátartozók halotti torral várják a temetésen résztvevőket.
Mexikó
November első két napján Mexikó nem csendben emlékezik, hanem ünnepel. Náluk az indián illetve főleg azték hagyományok keverednek a helyi kultúrákkal, az ünnepély neve a „Día de los Muertos”. A mexikói halottak napja a felfedezések előtti időkből származik, az aztékoknak több halált dicsőítő ünnepségük is volt. Ők nem úgy tekintenek az elmúlásra, hogy azt takargatni kellene, vagy csendben és feketében szegett fejjel viselni, hanem az élet velejárójaként, és mint ilyet, nem is kell úgy kezelni mint valami különös történést, hiszen a napjaink része. Örüljünk, hogy annyi szép napot tölthettünk az elhunyttal, és ne hozzuk őt a búslakodásunkkal nehéz helyzetbe a túlvilágon! Ahhoz azonban, hogy el tudjuk fogadni ezt a merőben másfajta halálképet, érdemes figyelembe venni, hogy még Kolombusz előtt a Maja és Azték piramisok is tele voltak koponyákkal, sokszor és sokféleképpen emlékeztek meg a halálról, nem is beszélve a kedves és jól bevált emberáldozati szokásaikról. Aztán jöttek a spanyolok, akik jobb ötletük nem lévén azt találták ki, hogy legyilkolják az indiánokat, a túlélőket pedig keresztény hitre térítik, ami arrafelé egészen sötét és gyászos spanyol stílusban zajlott, de kétségtelenül kiemelt helyen foglalkozott a halállal. A gyarmati időszakot mi más követte volna mint újabb jó sok háború, először a spanyolok elleni függetlenségi háború, majd francia intervenciós hadsereg elleni helytállás, ezt pedig megkoronázták egy 1910-es mexikói forradalommal. Azt pedig minden újszülött tudja, hogy momentán sem ritka a mindenféle utcai mibiháborúkból eredő haláleset. Így igazán nem hibáztathatjuk őket, hogy így állnak a halálhoz, valóban vidámabbak lehetnek így a hétköznapok, mert ez ugyan mindenhol a hétköznapi élet része, de ott talán annál is jobban
A koponya, mint szimbólum nem csak a halált, de az újjászületést is szimbolizálják. Az azték istenek közül Mictlantecuhtli és Mictecacíhuatl, egy házaspár volt az ünnepség figurája, mára inkább La Catrina a halál szimbóluma, egy csontváz nőalak, csinos, ünnepi ruhába bújtatva. Az egyik legtipikusabb elem a halott számára állított oltár, melyen ételek, gyógynövényekkel forralt víz, édességek, színes papír kilyukasztva (papel picado), színes papírból kivágott csontvázak és jelképek jelennek meg. A földre, vagy az oltár egyik szintjére sóból és hamuból keresztet rajzolnak, ez is a megtisztulást idézi elő, így a lélek szabadon távozhat. Az oltár leggyakrabban hét szintes, hiszen a léleknek hét szinten kell áthaladnia, hogy nyugalomra térhessen.
A katolikus elemek sem maradhatnak ki, megjelennek a keresztek, rózsafüzérek, szentképek, illetve elhelyeznek egy pohár vizet is az oltáron, hogy a halottnak legyen mit innia, ha megszomjazna. Továbbá szokás még kitenni piperedolgokat is, majd az oltár elé különböző színű fűrészport szórnak, szimbolizálván a porból lettünk, porrá leszünk mondást.
Szokás még a mexikói meztelen kutyát is megjeleníteni, hiszen ők kísérték át a lelkeket a holtak folyóján.
Ha rákeresünk a mexikói halottak napjára, a koponyák, a színes virágos oltárok, és a karneváli hangulat lesz az első ami szemet szúr, illetve az a bizonyos halálfejet ábrázoló cukorka. Ez a cukorka szintén odakerül az oltárra (miből lehet, hogy ennyi minden elbír?!), jelezvén, hogy a halál nem csak keserű, hanem édes is. Ez a hozzáállás pedig mindennél jobban megmutatja a Mexikóiak halálhoz való hozzáállását.
Mexikóban is program a temető látogatás azzal a különbséggel, hogy ők az egész odavezető úton gyertyákat és virágokat tesznek ki, hogy az elhunyt biztosan hazataláljon a sírjához. A sírokhoz zenészeket hívnak, ételekkel, italokkal, és a mexikói hagyományok szerint sárga virágokkal kedveskednek elhunyt szeretteiknek, és akár egész éjjel mulatnak, zenélnek, és emlékeznek.
Korea (Dél)
Egy kedves barátom menyasszonya Dél-Koreából származik, és mesélt arról, ők hogyan temetkeznek. (Elképzelhető, hogy Észak-Koreában ugyanezek a szokások, de én ezt nem jártam körbe)
Ő volt már hagyományos temetésen, náluk egyszerű, fából készült letisztult koporsóba teszik a holttestet, nyáron egy hűtött koporsóba, hiszen a házban van náluk is a ravatalozás. Nem nyitott, hanem csukott koporsót használnak. Három napig tart minimum a házban történő ravatalozás, ez alatt szintén sírnak, hangosan, túlságosan is gesztikulálva. Az informátorom szerint akkor is sírni kell, ha valójában örülsz, egyszerűen muszáj látványosan szenvedni, megköveteli a népszokás. Harmadik napon vászonból, kenderből készült tradicionális gyászruhába öltöztetik az elhunytat, és felkészítik a temetésre, itt csak a családtagok lehetnek jelen, és a gyászolók is ezt a ruhát viselik. A családtagok közösen, a vállukon viszik el a színes, feldíszített koporsót a temetőbe, ők egy családi temetőbe temettek, ahol a többi már elhunyt családtag is fekszik. Hagyományosan nem keresztény szokások szerint temetnek, hanem a mesélő szerint inkább buddhistába hajlik kicsit az esemény, legalábbis náluk így zajlott. Nem volt kántor, lelkész, bármilyen temetést levezénylő személy, csak a családtagok búcsúztatták az elhunytat. Nem írják rá a sírt jelző kőtáblára, hogy mikor született a személy, csak az éveinek számát, illetve társadalmi-családi helyzetét. Játékpénzt temettek el a halottal, de ezt csak a túlvilágon lehetett használni. A sírra rendszerint ételeket tettek, a halott kedvenc ételeit illetve tradicionális ételeket, süteményeket, körtét, ami náluk alma alakú, halakat, rizst, tofut, zöldségeket, gyümölcsöket. egyfajta halotti torként, és évente a halál napjának évfordulóján szintén rakott asztallal emlékeznek a sírnál. Füstölőt hagyományosan nem szoktak tenni, ez inkább Kínában és japánban szokás, de újabban náluk is megjelentek.
A hagyományok szerint hétszer kell megmérettetnie a léleknek, aszerint hogy tisztességes, jó életet élt e, így juthat át a másvilágba, bízva benne, hogy megfelelt és így nem kell ujjá születnie.
Egymondatos Kisokos:
Az USA-beli New Orleansban jazz-temetéseket tartanak. Ez egy igazán különleges afrikai eredetű lelkigyakorlat, amit az elhunyt szerettei és egy jazz-zenekar celebrálnak. A temetési szertartáson gyászdalokat játszanak, a temetés után viszont már hangos, derűs zenére váltanak, hogy megünnepeljék az elhunytat.
Az osztrák Hallstatt egy tó és egy helység között helyezkedik el, s mivel a temetkezésre kevés volt a hely, a temetőben 12 évre lehetett megváltani egy-egy helyet. Amikor a 12 év eltelt, az eltemetett testeket exhumálták, a csontokat pedig egy kriptába szállították, a koponyákat viszont megőrizték, ráfestették az elhunyt nevét, egy keresztet és egy virágot, majd a kápolnába vitték. Bár manapság a krematórium nem indokolja e szokás fenntartását, a településen mind a mai napig így járnak el
A zsidó hit hívei úgy tartják, hogy halálában minden ember egyenlő, éppen ezért mindenkit ugyanolyan ruhában temetnek el. A zsidó embert zsidók körében, zsidók által, zsidó temetőben kell eltemetni. A gyász jeleként az elhunyt családtagjainak szívük felett meg kell szaggatniuk a ruhájukat. A temetésben a testet visszaadják a földnek, amelyből vétetett. A Tóra előírása szerint a legnagyobb tisztelettel kell bánni a testtel, tilos elhamvasztani, közszemlére tenni, bebalzsamozni. A sírhelyekre nem virágot, hanem köveket visznek.
Balin úgy tartják, hogy a halál nem a végállomás, hanem egy új életszakasz kezdete, éppen ezért a temetés sem szomorú megemlékezés, hanem egy többnapos rituálé, amiben nemcsak a család, de az egész faluközösség részt vesz. A halottat bambuszból, papírból, szövetből épített emelvényen szállítják a halál templomához, a testet pedig a tűz erejével adják vissza az öt elemnek: a földnek, a víznek, a levegőnek, a tűznek és az éternek, hitük szerint máskülönben nem tudna szabadulni a lélek, és kísértetként zaklatná a rokonságot.
Indonézia egyes szigetein úgy tartja a szokás, hogy az eltávozott addig otthon marad, amíg a temetést meg nem szervezték. Ez gyakran hosszú napokig is eltarthat, addig azonban az elhunyt családja körében marad, asztalhoz ültetik, ételt tesznek elé, és úgy tekintenek rá, mint egy élő betegre. A temetés nagyon látványos és költséges, sok éven keresztül tudják csak visszafizetni. A szertartáson a résztvevők táncolnak, énekelnek és bivalyokat áldoznak fel, hogy azok elvigyék a halott ember lelkét a mennybe.
@MRS.CZICKY
(Forrás
hullocsillagszoro 