Várni szar. Nagyon szar. Rövid úton bizsergető, de amúgymeg… ehh. Azonban szerencsére nagyon szeretem Márai Sándort, a Füveskönyvet már rongyosra olvastam, mert  minden élethelyzetben találok benne valamit, amit akkor éppen mantraként újraolvasok minden nap. Aktuálisan az alábbi a kedvencem:

Márai Sándor: Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

„Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”

El is mondom miért. Éppen ma beszélgettünk arról a férjemmel, hogy amióta elengedtük azokat a dolgokat, amiken régóta görcsölünk és szorongunk, azok felé most olyan szépen visz minket az élet, afelé ami a célunk, csak türelmesnek kell lennünk. Persze a türelmesség nem egyenlő az „ülök a szobában, vakargatom az ülepemet és úgyis szó szerint becsenget az élet a lehetőséggel, max hagy egy értesítőt és átveszem a postán” életfelfogással.

Azonban vitathatatlan, hogy nekem nagyon bejött, hogy lenyugodtam. Azt nem merném kijelenteni, hogy most, hogy öreg vagyok… nem, inkább most, hogy öregebb lettem, már le tudok vonni egy két konklúziót a dolgaimról. Régebben egész nyáron vártam az őszt, egész ősszel vártam a telet, egész télen vártam a nyaralást, vártam a mozit, vártam az Ákost a suli mögött (persze ha EZT tényleg kivárom, akkor rövid úton szirti borzok lakomáztak volna a tetememből) vártam a péntek estét,  vártam a csókot, vártam a lánykérést,  vártam a költözést, vártam a harmadik kutyát ésígytovább. És persze, amíg ezeket vártam nem voltam szomorú, vagy elkeseredett, csak türelmetlen. És mostanában jöttem rá, amikor ültem a gép előtt, és doboltam az ujjammal, és vadkan módjára kattogtattam az egeret, hogy ennek semmi, de semmi értelme az egész világon.  Merthogy mivan? Megkérték a kezemet, amikor itt volt az idő, mindig életemnek abban a szakaszában találkoztam azokkal a fantasztikus emberekkel, akikkel akkor, és az óta is a legtöbbet tudjuk adni egymásnak, és bármennyi, őszi hangulatú „menyét toka trüffelhalmon” illatú gyertyát gyújtogattam a lakásban, nem lett tőle hamarabb október, ésígytovább.

Eljutottam oda, hogy nagyon egyszerűen megkérdezem magamtól: Na mivan, mit akarsz, igen jó, tudsz tenni érte most, ma, holnap, a héten valamit? Nincs mit tenned, nem jött el az ideje? Akkor várjá’.

És igaz, hogy spontánnak kell lenni, és bele kell vágni, de én személy szerint eddig 99%ban abba futottam bele ezzel a hozzáállással, hogy megszületett a gondolat, mostazonnal tárcsáztam, gyorsan megvitattam, majd háromig néztem a plafont, hogy na, öregem, ezt most szépen elbasztad, vártad volna ki, amikor itt van az ideje.

Ellenben mostanában, amikor hagyom, hogy beérjenek a döntéseim, kiforrjanak a gondolataim, eljöjjön egy esemény, végiggondolom a mondatokat mielőtt kiesnének az arcomból, sokkal jobban járok. Jó, hát nyílván nem olyan könnyű, de én azt mondom, érdemes törekedni.

Mert ha tényleg fontos, és megteszed amit tudsz, és nem két nap alatt várod a csodát, akkor szerintem el fog jönni.

Vagy fújd be WD40-el.

@MRS.CICZKY