Olaszország, Rimini, 2015. február 7. – első emlékképem szerint a mamám szüntelenül nyalogat, miközben én levegő után kapkodok. Erős mozdulatokkal ráznak és a tüdőmbe egyre több oxigén kerül. Fázok és félek, ezért folyamatosan csak sírok, de a heves törölgetésnek köszönhetően melegszem, majd a mamámhoz sietek és hamar megtalálom az egyik cicijét, melyre rácsatlakozva életemben először eszem a számon keresztül. Jóllakottan álomba szenderülök.

A napjaim nagyon küzdelmesen telnek, sokat kell harcolnom az élelemért, mert van, hogy ellenséges kis mancsok lelöknek a mamámról és ilyenkor kereshetem Őt újra. Szerencsére azonban meleg van és így nyugodtan tudok aludni.

Február 15. – furcsa fényeket kezdek érzékelni, mintha már nem csak a szaglásomra kellene hagyatkoznom. Formák és fények kezdenek előtűnni és mintha nap, mint nap egyre élesebbek lennének… azt hiszem látok! Már tudom, hogy öten osztozunk a mamánkon, de ő mindig segíti azt, aki távolabb kerül tőle. Napjában nagyon sokszor megfürdet mindannyiunkat, érdes nyelvével nyalogat bennünket tetőtől-talpig és mi nagyon élvezzük.

Március 10. – imádok verekedőset játszani! Minden testvéremet felfordítok egy pillanat alatt, rájuk mászok és lenyomom őket amíg csak tudom. Annyi, de annyi minden vadászni való van! Szépen lassan odakúszok, majd egy hirtelen ugrással rávetem magam és leteperem a legkisebb mozgó és hívogató dolgot is.

Napjában sokszor eszünk, hol a mamától, hol a kétlábúaktól kapott húsos falatkákat. Nagyon szeretünk enni és nagyon jól tudjuk, hogy utána ha úgy érezzük, akkor szükségleteinket alomban kell elvégezni.

Május 18. – zötykölődök és nem tudom mi történik velem. A testvéreim és a mamám sehol. Be vagyok zárva egy ketrecbe és nem tetszik ez nekem, úgyhogy nyávogok. S lám… működik… az ajtó nyílik és én szabadon szaladgálhatok, ugrálhatok egy autóban. Hosszú utunk során nagyon sokat simogatnak, de nekem nagyobb élvezetet jelent ha megharapdálhatom a puha kezeket és lábakat. Sokáig néztem az utat a kesztyűtartón, majd álomba szenderültem.

Budapest, május 19. – Kisvártatva egy lakásban találtam magam, ahol mindenki ölelgetett, puszilgatott és én boldogan szaladgáltam szobáról szobára. Rengeteg pihe-puha dolgot találtam, ahol nagyon kényelmesen tudtam aludni. Ínycsiklandó falatokkal kényeztettek és örömmel vadásztam mindenre, ami mozog. Karmolhattam, harapdálhattam a kezeket, igazán élveztem.

Május 30. – nem tudom most megint mi következik, de már megint ketrecbe zárva zötykölődünk. Hiába nyávogok, senki nem figyel rám. Az autó megállt, mindenki kiszállt és engem itt hagytak. Ezt nem hiszem el! Nem tűrhetem ezt, egyszerűen kiborít! Addig fogok nekimenni az ajtónak, amíg ki nem jutok a bezártságból. Mintha egy kicsit lazulna alul az ajtó, jól haladok… még pár ugrás és sikerülni fog! Igen! Kiszabadultam! Tudtam, hogy megoldom. Hát akkor most nézzünk körül az autóban. Van itt egy csomó izgalmas dolog, amivel játszani lehet. Öröm, móka és kacagás az életem! De várjunk csak, nyílik az ajtó… valaki jött értem. Nem is értem miért csodálkozik, hogy nem vagyok a ketrecben. Erre most visszarak! Hát ezt tényleg nem hiszem el!
Újabb szobába kerültem. Tele van kalanddal, annyi mindenre lehet itt vadászni! Ez egy igazán izgalmas hely. Édes álmomat alszom éppen és már megint a ketrecbe raknak. Megyünk valahova, sötét van. Hangos zenét hallok és ennyi ember nem is gondoltam, hogy van a világon. Amerre csak nézek, kétlábúak. Örömködnek, talán ünnepelnek valamit. A tömeg közepén valaki hitetlenkedve fürkész be a ketrecembe és kinyitja az ajtót. Nos, ekkor kerültem először szemtől-szembe a gazdámmal. Meglepett volt, akárcsak, mint én. Viszont ha már megnyertem, aznap éjjel egy ágyban is aludhattam vele.

Május 31. – ismét zötykölődünk, ketrecben vagyok. A ketrecből egy szobában jöhettem ki és most már tudom, hogy valójában ekkor érkeztem meg a helyre, melyet ma úgy hívok, hogy az Otthonom.

Nagyon sok dolog van, melyek szórakoztatnak. Van saját fekhelyem puha szőrből és nagyon szeretek belekucorodni. Ugyanakkor az ágyban is szeretek aludni kétlábú alattvalóimmal. Inkább valamelyikük lábánál húzom meg magam, mert ha közelebb megyek a fejükhöz, akkor megragadnak a karjaikkal, halálra csókolgatnak és össze emberszagoznak, mely után mosakodhatok meg újra és újra. Nagyon kényelmes ez így nekem, mert ha a takaró alatt az éjszaka folyamán megmozdul egy lábfej, már vethetem is rá magam. Annál pedig nincs is jobb, ha kilóg valahol egy lábujj. Imádok olyankor egy jóízűt beleharapni… csak nem értem miért kell mindezt holmi jajgatásokkal fogadni.

Megfigyeltem, hogy az ajtón túl, mely élőhelyem határán van, furcsa négylábú lények rejtőznek, akik érdeklődéssel méregetnek, ha lehetőségük van megpillantani engem. Az ő hangjukat szoktam hallani olykor, most már ebben is biztos vagyok. Érdekel, hogy kik ők. Szívesen levadásznám őket.

Június 20. – Érdekes, érdekes… az ajtó kinyílt és nyitva maradt. Azt hiszem, most utána járok, hogy mi folyik itt. Kiosonok szépen, lassan… szinte lapos kúszásban haladok, hogy ne keltsek feltűnést… ajjaj, nem sikerült… jönnek… visszafutok a szobába.
Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mik ezek és mit akarnak tőlem. Megnézem most már tényleg. Kimegyek újra…
Tessék, hát itt vagyok én, a legyőzhetetlen, a bátor, a rettenthetetlen Apple (ezt a nevet kaptam ezektől a szerencsétlen kétlábúaktól még a mamám otthonában!!! Gazdáimnak lett volna lehetőségük bármi más néven nevezni engem, de ők rendkívül viccesnek találják ha így szólíthatnak. Meghagyom nekik ezt az örömet, ha már ilyen egyszerű dolgok is boldoggá teszik őket).
Jön egy kis hosszúkás négylábú, kiderült, hogy kutya. Szimatolgat mindenhol és én is őt. Ha nagyon kihúzom magam, majdnem akkora vagyok, mint ő. Furcsa szagok, furcsa lény, de van benne valami szimpatikus….  Uram Atyám! Kettő van belőle! Pedig nem ittam!!!
Ő nem szagolgat annyit, csak rám nézett és tovább ment. Úgy látom, befordult a sarok felé és lefeküdt! De hát ez meg mi???? Jön egy óriás négylábú! Hát mekkorára kellene kihúznom magam, hogy nagyobb legyek, mint ő? Na jó, inkább felugrok valamire, mert csak úgy leszek magasabb. Óriási orra van amivel szagolgat, de én megvédem magam, ha kell! Úgy látom nem kell… tovább állt. Békés óriás. Hmm.. akkor nézzünk körül itt alaposabban… rengeteg hely van, ahova fel tudok ugrani. Sok érdekes szag, puha fekhelyek. Nagyon sok minden, érdekes. Tetszik.

Telnek-múlnak a napok és én mind többet vagyok a kutyákkal. Nincs is megnyugtatóbb, mint összebújva aludni valamelyikükkel, de a legjobban azt szeretem, amikor játszunk. Én felugrok valamire, megvárom, míg arra jár valamelyikük és felülről rávetem magam. Ilyenkor kergetnek, de én azonnal beszaladok a szobámba, ahol van egy rács és ők így nem tudnak bejönni. Számomra teljes a biztonság, ők pedig ott néznek a túloldalon. Amikor megunják és újra lefekszenek, akkor kiosonok újra és visszamegyek a rejtekhelyemre. Alig várom, hogy újra támadásba lendülhessek. Napjában sokszor játszok velük ilyet. Volt már olyan is, hogy nem futottam el, hanem a kung-fu mesterektől látott mozdulatokkal próbálom megállítani őket a hátsó két lábamon állva.

Izgalmakkal telik minden nap. Néha bezárják a szoba ajtót és akkor nem mehetek ki a kutyákhoz. Akármilyen egyszerű lények is ők, bírom őket. Legszívesebben mindig velük vagyok. Teljesen kiborít amikor kimennek a házból. Az okát nem tudom, de van egy nagy ajtó, amin engem nem engednek ki. Hát ők kimehetnek azon és én ebbe beleőrülök. Nem bírom és mást sem tehetek ilyenkor, csak nyávogok. Alig várom, hogy visszajöjjenek és akkor örömtelien rohanok fel-alá. Még a farkamat is felborzolom, annyira izgatott leszek.

Valójában szeretek itt élni. Már rájöttem, hogy mikor gazdáim naponta 10-szer felemelnek és szorongatnak, puszilgatnak, akkor jobban járok, ha hagyom magam, mert akkor hamarabb szabadulok. Őrjítő egy szokás ez, nem értem mi szükségük van erre, de egyébként nagyon jól táplálnak és sokat játszanak velem, így azt gondolom, ezt cserébe kibírom. Szoktam velük beszélgetni, de láthatólag nem beszélünk egy nyelven, mert visszagügyörésznek nekem egy végeláthatatlanul hosszú értelmetlenséget.
Viszont állítólag macskákra nem jellemző módon én azt is imádom ha a hasamat vakargatják. Eldobom magam a hátamra és szabad a pálya! Csak abba ne hagyják!

Imádom a vizet. Ha friss víz kerül a vizestálba, akkor jó ideig pancsolok vele, csodálom magamat a víztükör tetején. Kilocsolok a mancsommal a földre valamennyit és azzal játszhatok. Még jobb, ha felmosás után a padló vizes és boldogan ugrálhatok, mint a jégkorcsolyázók. Szeretem sikálni a vizes talajt, igazán mókás dolog.
Ennél már csak az az izgalmasabb, ha a csapból folyik a víz. Lenyűgöző látvány. Az utolsó pár csepp leesése valósággal elkápráztat.

Augusztust írunk és már megint valami új dolog történik az életemben. Csattan valami a testem körül és furcsa mód egy pórázhoz vagyok rögzítve.Csodával határos módon kinyílik a nagy ajtó és csak pislogok a tűző napsütéstől. Zöld fűbe kerülök és amerre csak nézek dolgok történnek. Hoppp… egy bogár és én már rá is vetem magam! De jajj, a póráz nem enged…. én nem arra akarok menni…. ezt nem hiszem el! A kitágult világot láthatom, élhetem és folyamatosan meg vagyok állítva. Jobb lesz, ha lefekszem és úgy szemlélem csak a dolgokat. Nagyon mennék, nagyon-nagyon… de nem akarnak szabadon engedni, félnek, hogy nem jövök vissza. Nem tudom, hogy visszajönnék-e, de az biztos, hogy nagyon mennék. Rettenetesen sok itt az izgalom és kaland.

Újra a házban vagyok és csak arra gondolok, hogy mennyire izgalmas volt kint lenni. Csak ülök az ablakban és nyávogok, hátha kint meghallja valaki és megesik rajtam a szíve és kivisz. Annyira ki akarok menni!!!!!!!!!

Minden nap azt nézem, hogy hogyan juthatnék ki. Figyelem az ajtó nyílását, a kijutás idejét embernek és kutyának és próbálok tervet kovácsolni. Mennyi időre lenne szükségem, hogy egy nyitásnál kijussak? Ha kellően közel megyek az ajtóhoz és elbújok valahova, mennyi időre lenne szükségem, hogy egy nyitás ideje alatt odaérjek és kisurranjak? Sokat elmélkedtem, számoltam és minden nap néztem, hogy mikor van itt a nagy szökés lehetősége. Nem kellett sokat várnom. A megfelelő pillanat elérkezett és egy nyitás alatt kisurranhattam teljesen észrevétlenül. Minden tökéletesen alakult. Kedvemre szagolgathattam a füvet, vadászhattam apró bogarakra és izgatottan járkáltam mindenfelé. Hamarosan azonban arra lettem figyelmes, hogy vannak itt is kutyák akik nem tűnnek olyan kedvesnek, mint a barátaim. Mintha mérgesek lennének. Rám? De miért lennének mérgesek rám? Akkor mi a baj? Miért ugatnak? Várjunk csak! Lehet, hogy nem engem ugatnak? Lehet, hogy valaki közeledik? Az udvar kapujához mentem és feltűntek emberek és egy újabb kutya, aki szimatol alul. Nos, megszimatolom én is, hogy meglássam ki ez. Éppen az azonosítás zajlik, amikor gazdáimnak feltűnt, hogy kint vagyok és idegesen elkezdenek felém jönni. Csak nem gondoljátok, hogy most engem megfogtok? Azt már nem! Annál azért nagyobb misszió volt kijutni, minthogy most visszavigyetek. Én maradok és elmenekülök előletek bárhogyan kerülgettek.
Nocsak, de az mi? De jó!! Egy mozgó gömb féle! Hú,de milyen érdekesen mozog! Én ezt most azonnal levadászom!
Ezt elhibáztam. Rávetettem magam a csalira és a gazdám pedig kapusokat meghazudtolóan vetődött rám és fogott meg. Ismét a szobában találtam magam és az ajtó becsukódott. A fenébe. Valamiért nagyon nem akarják, hogy kimenjek. Egyszerűen már lehetőségem sincs nyitott ajtót látni, mert ha ki akarnak menni rajta, engem becsuknak a szobába és onnan nem látom, hogy mi zajlik az ajtónál.
De megmondom őszintén, már nem is nagyon érdekel. Felhagytam a nyávogással is, inkább elfoglalom magam.

Rengeteg játékom van. Csörög, zörög, mozog. Sokat vadászhatok. Imádok bármit becserkészni, lassan közeledni, majd egy hirtelen ugrással rávetem magam és addig tartom lefogva, amíg mozog. Van bújókám kaparófával, ahol a karmaimat erősíthetem, bár hozzá kell tennem, már annyiszor vettek ölbe és vágták le őket, hogy már fel sem tűnik a dolog. Ettől függetlenül van még egy kedvenc fa szekrényem, ahol szívesen reszelgetem tovább.

Gazdáim sokszor mondogatják, hogy nem vagyok macska. Engem is kutyának tartanak. Furcsa egy összehasonlítás ez, nem tudom miért alacsonyítanak ennyire le, de ha őszinte akarok lenni, akkor van benne némi igazság, ezért a szakirodalom is ezt írja. 28 éve jegyezték be hivatalosan is az első ősömet, mint bengáli macskát, aki egy leopárd macska és egy házi macska keresztezéséből született. Emiatt sokan azt hiszik, hogy én nagyon vad vagyok, de ez nem igaz. Mármint nem negatív értelemben.
Nagyon alkalmazkodó vagyok, barátságos, kedves, jóindulatú, játékos és az eszem is nagyon vág.

Ősz van, hullanak a levelek. Sokat nézem őket az ablakból. Madarakat látok és nagyon szívesen elkapnám bármelyiküket, de az üveg nem engedi.
Szeretek jókat szundikálni, kaptam egy fekhelyet a radiátorra, amit más macskák szeretnek, de én nem. Engem ez nem hoz lázba. Jobban szeretek ágyban aludni. Sokszor visszaalszom miután gazdáim felkeltek és óriási ásítozások közepette vagyok csak hajlandó kimászni az ágyból miközben kecsesen végig nyújtom az összes lábamat és a hátamat.

Született egy kiskutya és ez nagyon izgat engem. Alig várom, hogy közel keveredjek hozzá. Rávetem magam és hempergek vele. Telnek a hetek és egyre nagyobbakat tud belém harapni a kis tűhegyes fogaival. Őrült jókat kergetőzünk. Meg sem állunk. Felhergelem és kerget, ha utolér akkor megérzem a fogait. Van, hogy visszafordulok és a mancsainkkal verekszünk, de sokszor csak szaladok és ő szalad utánam. Ha közel jön felugrok valamire. Megvárom míg lecsendesedik, lenyugszik. Mikor már majdnem elalszik, akkor óvatlanul rávetem magam hátulról és minden kezdődik elölről. Imádjuk ezt a játékot. Azonban egy nap Mike elment új gazdihoz. Nehezen találom a helyemet újra. Hiányoznak a mindennapos száguldozások. Imádtam ezt a kis zsiványt.

Egyre többször érzem azt, hogy szerelmes vagyok. Egyszerűen égető vágyat érzek arra, hogy megtaláljam a páromat, de nem tudom hol keressem. Dörgölőzök a porszívó csövéhez, a székek lábához és a kutyákhoz. Imádom, ha valaki hozzámér és szétvet az ideg, mert nem tudom, hogy mit tegyek, hogy enyhítsek a vágyaimon. Néha őrjöngök minden hangomat bevetve, annyira tarthatatlan ez a helyzet.

Nem tudom mi történik, de ketrecben vagyok és már rég volt ilyen ugyan, de tudom, hogy autóban vagyunk. Megérkeztünk, de nem tetszik itt nekem semmi. Fura szag, gyanús emberek. Mindenáron egy gallért akarnak felrakni rám, de ezt nem hagyhatom. Addig tombolok, amíg lejön rólam. Ledobom a fejemről, velem nem szórakozhattok. Hogy vért akartok venni? Na még mit nem? Én nem adom a véremet! Egy cseppet sem kaptok, ezt felejtse el mindenki. Nem tűröm el a gallért, azért sem! A lábaimat se fogjátok le, hiába szorítotok, hiába fogtok, megkarmolok, megharapok mindenkit. Nem és nem és nem!!!!!!! Nem hagyom magam úgysem! Engem ti nem fogtok… izéééééééé…. azért… hogy….. naaaaa…. asszem alszom egy kicsit… pfffff….
de fura, itthon vagyok, kicsit nehéz megtartanom magam a lábaimon. Mi történt vajon? Aludnom kellett, hogy vért vegyenek tőlem. Teszteket végeztek rajtam. Minden fontos macskabetegségre mentes vagyok. Nagy öröm ez nekem… azt hiszem alszom egyet megint.

2016. február 7. – ketrec és autó, már megint. Hamar megérkezünk, gyanús. Már megint miben sántikálnak ezek… jesszusom, megsüketülök a macska nyávogástól! Mi ez az irdatlan hangzavar? Hol vagyok? Egy nagy ketrecbe kerültem, a szomszédaimban idegen macskák és rettenetesen ellenszenvesek nekem. Mi a fene van itt? Ez a hely kiborít. Megállás nélkül jönnek az emberek és néznek. Ez totál kiakaszt. Nem győzök nyávogni mindenre és mindenkire, tartsák magukat távol tőlem, mert ezt nem bírom. Miután már kellően kiidegeltem magam a gazdám kivesz és haladunk egy másik szobába. Én csak fújok mindenkire, akit meglátok, annyira elegem van az egészből. Emiatt megnyílik a tömeg, mert a hangom alapján azt hiszik, hogy egy igazi veszedelem közeledik. Így is van. Féljenek csak! Rátesznek egy asztalra, ahol egy idegen ember tapogat végig. Totál ki vagyok borulva. Mit keresünk itt? ? Mi ez az egész? Már mindenre és mindenkire fújok válogatás nélkül. Közben gazdámat nyugtatgatják, hogy a viselkedésem a fajtámnál teljesen megszokott és elfogadható, ne aggódjon. Pedig jobb lenne, ha mindenki komolyan venne!!! Lebíráltak és visszakerültem a ketrecembe. Annyira elfáradtam az életemért folytatott harcban, hogy már csak aludni tudtam. Kimerültem. Mint kiderült, megnyertem a nyílt osztályt és CAC-ot kaptam. A fejembe mindenki beleszeretett, állítólag nagyon extra. A színem és mintázatom is nagy sikert aratott. Nem tudom mit kell ebből ekkora ügyet csinálni. Ha más mondja, akkor többet ér? Eddig is ilyen voltam. MENJÜNK MÁR HAZA!

2 napig pihentem a kiállítási hétvége után. Idegileg nagyon kiborított ez a kis kaland. Azt mondják, hozzá lehet szokni, de én egyelőre gondolni sem akarok rá. Olyan jó nekem itthon, a falkámmal. Nem akarok menni sehova.

Újra vágyakat érzek… szerelmes vagyok… megőrülök annyira akarom…
Nem gondoltam volna, de vágyam valóra vált. Ismét autóba kerültem és megérkeztem a nászutas lakosztályba. Összezártak egy 10 kg-os, nagyon szexi bengáli macskával, Bakarival. Az összehasonlítás kedvéért elmondom, én 2.5 kg vagyok. Tetszett a leendő férjem, de a mi fajtánk nem adja könnyen magát. Egy napon át csak verekedtünk. Kellettem magam, de nem adtam be a derekamat. Akartam is, meg nem is. Kemény csatáink voltak, de megtört a jég. Onnantól már hagytam magam akárhányszor csak akart. 2 nap után megunt. Nem tudtam beletörődni. Én kezdtem el utána menni és kierőszakolni, amit a fajfenntartás megkíván. Még 1-2 napig sikerült vele lenni, majd ismét autó és megérkeztem az otthonomba. Nagyon jól nevelt cicának tituláltak, állítólag nagyon jól szocializált, extra kedves cica vagyok. Ugye ezen nem lepődött meg senki?

Teltek a hetek és nyilvánvalóvá vált, hogy a nászutunk eredményes volt. A pocakomban kiscicák növekednek. Új időszak veszi kezdetét az életemben. Nagyon jó az étvágyam, nincs az az étel mennyiség, amit ne tudnék elfogyasztani.

63 nap a vemhességem ideje és érzem, hogy közeledik a nagy nap. Furán érzem magam a bőrömben. Gazdáim előkészítettek nekem egy pihe-puha helyet és tudom, hogy itt fogok szülni, teljesen alkalmas lesz nekem. De nem akarok egyedül bemenni, szeretném, ha valaki ott lenne velem. Szólok nekik, hogy kövessenek. Így is történik és elvárom, hogy üljenek mellettem, én pedig dorombolok. Ha felállnak és kimennek, akkor megyek utánunk. Engem ne hagyjanak egyedül! Valaki jöjjön vissza velem a szobába! Na jó, megint jön valaki. Akkor bemegyek és dorombolok és beszélek hozzá, csak ne menjen el. Az este alatt 20-szor kellett utánuk mennem és visszahívnom őket, hogy legyenek velem. Én nem fogok egyedül szülni! Segítsenek! Mivel még semmi nyomás inger nem jön, csak dorombolok. Gazdáim lefekszenek, én odaugrok az ágyba közéjük és befészkelem magam Gazdám karjába, azt átölelem és így elalszunk. Azonban nem tudok sokáig aludni. Fura érzések kerítenek hatalmába. Azt hiszem, valami elkezdődött. Elkezdek nyomni és bemegyek a helyemre. Kisvártatva követnek a gazdáim és figyelnek. Aggódnak, hogy minden rendben lesz-e. Hajnali 4 van és tanakodnak, hogy meddig várhatnak. Vigyenek-e orvoshoz vagy megoldom egyedül. Nem értem mit aggódnak. Ismerhetnek annyira, hogy nagyon talpraesett vagyok. Félnek, hogy nagyok a kicsik, hiszen a párom is nagyon nagy, de én tudom, hogy nem lesz gond. El is kezdek nyomni, de jól jönne egy kis segítség. Amikor érzem, hogy jön az első kicsi, odatolom a hátsómat a Gazdámhoz és kérem, hogy segítsen rajtam. Ő óvatosan megfogja és kihúzza az első szülött cicámat. Éppen csak elkezdi törölgetni, már jön is a második. Minden gazdinak jut egy törölgetni való baba. Kis szünet után megszültem a harmadikat is és mint aki jól végezte dolgát, elfeküdtem és ők rögtön rám vetették magukat és elkezdtek szopizni. Már most nagyon szeretem őket. Nem győztem tisztára mosni mindegyiküket. Maximálisan meg vagyok elégedve a helyünkkel, soha nem gondoltam arra, hogy elköltöztessem őket. Folyamatosan illatos, friss fekhely van alattunk, a kicsik szépen gyarapodnak, én pedig csak gyönyörködök bennük és nem győzöm táplálni és fürdetni őket.

Természetesen a falkámat sem hagyom el, ha a kicsik elaludtak, akkor kimegyek a kutyákhoz. Nagyon izgatta őket a dolog, hogy szültem és mikor már minden rendben volt, akkor kijöttem közéjük büszkén. Az egyik kis négylábú barátom, Josephine különösen izgatott a kicsik miatt. Folyamatosan az ajtóban fekszik és néz befelé, a babáim helye felé. A múltkor a gazdik nem látták és beosont megnézni a fiaimat (gazdáim először lányoknak nézték őket, aztán kiderült számukra, hogy a macskáknál az ivar meghatározása nem olyan egyszerű, mint a kutyáknál). Josephine tetőtől-talpig szétnyalta a gyerekeimet, majd fogta magát és beült közénk. Ott ültünk együtt, egy nagy család és együtt gyönyörködtünk bennük. Állítólag ez nem mindennapos. Nem tudom. Nekem viszont minden nap így természetes.

@CASSIOPEIA