Elköltözni I. rész

26 évem során már ötször költöztem. Sosem túl messzire, de a gyakorlat majdnem ugyanaz. Szelektálni, mi a fontos, mi az ami marad. Persze volt nekem is egy korszakom, amikor próbáltam nyaralás előtt beletömködni a tévét a bőröndbe, és nagy zokogások közepette visszavinni az emeletre azt a 25 plüssállatot, ami anyámék szerint meg fog várni.

Szerencsére azonban az ember edződik, és akkor is minden sínen ment, amikor a férjemmel ketten költözünk el egy teljesen új városba, ahol végképp senkit nem ismertünk. De mivel mind a ketten rugalmasak vagyunk, és ugyanúgy teszünk különbséget az élet valóban fontos dolgai között, nyitott szívvel álltunk az új környezethez, és ahelyett, hogy hónapokig sirattuk volna a 17-ik kerületi kedvenc pékséget, mi inkább minden este biciklivel körbejártuk a várost, felfedeztünk új üzleteket, és viszonylag hamar sok olyan jó barátot ismertünk meg, akikkel az óta is tartjuk a kapcsolatot, pedig már megint máshol lakunk.

Nem vagyunk azok a típusok, akik ragaszkodnak a megszokott életükhöz, tárgyaikhoz, rutinjaikhoz. Éppen ezek miatt mind a ketten elég nyitottan és lazán állunk ahhoz, hogy akár egy másik országba költözzünk. Nem akarok olyan nagy szavakkal dobálózni, mint örökre vagy végérvényesen, inkább azt mondom, ugyan miért is ne? Nem tartom magunkat sem hazaárulónak, sem ország gyűlölőnek emiatt. Egyszerűen először annyi történt, hogy két nagyon kedves barátnőnk összeállt, és meglepett minket egy repjeggyel. Történetesen Amszterdamba, mivel az egyik lány ott él. Voltunk már mind a ketten Hollandiában, de csak átutazó turistaként, nem igazán maradt semmi említésre méltó az élmények szintjén. Ezen a kiruccanáson azonban, amikor ott köszöntöttük az újévet, valami megmozdult mindkettőnkben. Azon kaptuk magunkat, hogy hazaérve sóhajtozva néztük a fényképeket, és már meg is beszéltük, hogy még abban az évben újra visszamegyünk egy kicsit. Azóta eltelt két év, voltunk még háromszor, és ez az odavágyás nem kopott, hanem erősödött. Az elmúlt két évben tervezgettünk, lebeszéltük magunkat, rábeszéltük magunkat, gyűjtögettük a pro és kontra érveket, számoltuk az amúgy megszámolhatatlan sok kifogást, miért lenne sokkal kényelmesebb maradni és nem fejest ugrani egy másik kultúrába. Mi három kutyával vágunk neki, múltkor az állatorvosnál fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol egy család három gyerekkel és két papagájjal költözött németországba.

Akárhogy is, nem tudtuk lebeszélni magunkat, sőt olyan izgatottak vagyunk, mint a póráz végét cibáló kiskutya. Mennyi újdonság, mennyi új táj, mennyi izgalom! És most engedtessék meg nekem minimális vulgaritás, mert tagadhatatlanul be is vagyunk ám szarva.

Most ott tartunk, hogy végre indulásra készen kezd állni a szénánk. Egy jó ideje mondogatjuk a családnak, barátainknak, nem tudom mennyire vették komolyan, innen üzenem, hogy amennyiben eddig nem tették meg, kezdjenek el játszani a gondolattal, és ha kérnek illatunkat őrző kispárnát még most jelentkezzenek, mert nagy a kereslet.

Mindazonáltal nem tudok egy konkrét összetett mondatban válaszolni arra a kérdésre, miért szeretnénk elmenni. Mert beleszerettünk a csatornákba, a tenger közelségébe, a mézeskalács falvakba? Ez nyilván nem ilyen egyszerű, mert akkor kiragasztanék ezekről egy posztert. Azt sem jelenteném ki ilyen messziről, hogy jobb lenne ott mint itt. Mind a ketten tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy nem, sehol sem fog a tenyerén hordozni az állam, és ingyen fánkot osztogatni, hogy mindenhol vannak gondok, hogy mindenhol dolgozni kell a megélhetésért, hogy ahol a magyar bér háromszorosa a fizetés, ott az albérletek is háromszoros árakon vannak. Természetesen.

Vannak dolgok, amiket kifejezettek utálok ebben az országban, de biztos vagyok benne, hogy bárhol töltök el 26 évet, ott is lesz olyan, amit utálni fogok. De mivel eddig még csak itt éltem, azt tudom, mi az, amitől most egy kicsit el szeretnék távolodni. Szeretném megnézni közelről, milyen az a világ, ahol két férfi szeretheti egymást, és megfoghatja félelem nélkül a másik kezét, mert ez nem rossz, ahol az ovisok nem lepődnek meg, hogy a másik kislánynak fejkendője van, vagy ázsiából jött, hogy van akinek a hanuka a legszebb ünnep és nem a karácsony, ahol kicsit mindenki azzal van elfoglalva ami az ő dolga, és van annál fontosabb, minthogy kinek miből van pénze, és azt mire költi, és mit csinál a szomszéd asszony, illetve, milyen az amikor felnőttként kezelnek, és egy barátomat idézve nem azt mondják, hogy „..nem olyan mint a marihuána cigaretta, hogy egyszer beleszívsz, és másnap a 2 hetes hulládat partraveti a kisdunaholtág Dömsödtől 6kmrre.”

Viszont ott nincs Duna, Boráros tér, Nógrádi ropogós, kisalföld-nagyalföld.

Azonban nem gondolom, hogy ide vagyunk láncolva. Ha olyan fajta ember lennék, aki folyamatosan a múltban él, és azt siratja, amije már nincsen, illetve el nem tudnám képzelni, hogy a megszokott kávémon kívül mást kezdjek el vásárolni, akkor nyilván nem lennének ilyen gondolataim. A család és a barátok az egyetlen, amit nem fogunk tudni helyettesíteni. Persze, nem vagyunk azok a típusok, akik beülnek a zuhany alá sírni, amiért nincs általunk megszokott FarmFöl a CBA-ból, ugyanakkor biztos, hogy a „gyere át este, mert kezd megromlani a gulyás és meg kéne enni” típusú telefonhívások hiányozni fognak. De aki igazán szeret minket, az meg fogja érteni a döntésünket, és támogatni fog, hiszen mindenki mehet majd látogatóba a másikhoz, és nem a távolság az, ami tönkre tud tenni egy barátságot. (Plusz már eleve szerencsések vagyunk, mert a célországban is vannak barátaink)

Én azt gondolom, ha az ember érez egy, hogyan is fogalmazzam meg jól, egy vágyat, vagy egy hívást, akkor ne mondjon le róla olyan könnyen. Nehéz lesz? Hát hogy a fenébe ne lenne nehéz, de ezek a kihívások, komfortzónából való kilépések erősítik a jellemet.

Ha valaki egész életében arra vágyott, hogy egy forró tengerparton élhessen, annak nem muszáj egy kádárkockában megöregednie. Ha van egy lehetősége erre, ragadja meg, nem fogja megbánni. Régóta gyűjtöm a sztorikat azoktól, akik dobbantottak. Mindenkit más mozgatott. Volt, aki anyagi, volt, aki politikai megfontolásból ment el, és találta meg máshol a számításait. Volt, akit a kalandvágy hajtott, volt, akit egy szerelem, egy karrier lehetőség. Volt, aki visszajött, volt, aki ott maradt. Remélem, írhatok majd arról is, milyen az élet külföldön, most viszont csak azt tudom megmutatni, hogyan látják az életüket azok most, akik úgy döntöttek elmennek.

A sorozat első, mai részében L. mesél nekünk az Ő új életéről Amszterdami lakosként, a következő bejegyzésben pedig hasonló történeteket fogok hozni Osloból, Dublinból, és New Yorkból.

L. -„Mikor, és hogyan döntöttem el? Tulajdonképpen nem tudom egy bizonyos pillanathoz kötni. A családi hátteremről annyit, hogy kemény lapokat osztottak nekem, nem is alakult ki szoros családi kötelék, egy olyan háttérország amire számíthatok. Nővéremet érzem magamhoz a legközelebb ezen a világon, őt nagyon nehéz volt itt hagyni, de még így, hogy messze vagyunk is napról napra szorosabb a kötelék. Nem fejeztem be a sulit, nem izgatott, nem láttam benne a jövőt. Fiatalon elkezdtem dolgozni, és imádtam. Mindig akkor éreztem jól magam, ha emberek között, emberekkel dolgozhattam együtt. Csak ezzel az volt a baj, hogy a szakmámban, abban a szakmában, amiben most boldog vagyok, amit élvezek nem tudtam Magyarországon sem megélhetést biztosítani magamnak, sem fejlődni. Vendéglátóként dolgozok, sok tapasztalattal a hátam mögött. Itt egy igazi, összetartó csapat van, az egész étterem együtt dolgozik, egy közös célért, a tulajdonosok itt többet vannak bent mint az alkalmazottak, mindig meghallgatnak, fontos nekik a jó hangulat, az általános elégedettség, hiszen ők is látják, hogy jól fizetett, boldog, munkáját élvező alkalmazottakkal működik igazán az étterem, így fordulhat elő, hogy nem egy vendég küld köszönő levelet amiért széppé tettük az estéjüket. Folyamatos az innováció, sosem áll meg, ez minden nap új motivációt ad. Itt átlagosan, egy két esettől eltekintve, amikor én kérek dupla műszakot, heti ötször nyolc órát dolgozok, és szépen élek. Otthon ugyanezt csináltam, ugyanennyit, de mellette még két-három munkát is el kellett vállalnom, hogy az élethez alapvető dolgokat finanszírozni tudjam. A vendégek, különösen turisták átverése mindennapos volt, az ételek, italok mennyiségével való „játszadozás”, a tipikus magyar dögöljön meg a szomszéd tehene hozzáállás. A tulajdonos havonta egyszer jött be, nem tudta az alkalmazottai nevét. Gyűlöltem a munkám, Hollandiában úgy gondoltam, hogy nem lehet olyan helyzet, hogy én újra ezt csináljam… aztán elkezdtem bizakodni, hogy ez talán tényleg egy más ország, kipróbáltam, és nem bántam meg.

Otthon Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem találom a helyem, többet akarok látni, elmenni innen. Valahogy tudtam, hogy nekem máshol kell lennem. Alapvetően egy barátnőmhöz indultam Angliába, de annyira zavarosan alakult, és tolódott folyamatosan a dátum, hogy végül egy Amszterdamban élő barátom ajánlotta fel, hogy menjek, jó lesz. Amikor előálltam a döntésemmel mindenki támogatott, ez adta meg a végső löketet.

2010.Július 26-27-én busszal érkeztem meg Amszterdamba, negyven fokos lázzal. Egy kint élő barátomhoz költöztem, nem a legjobb környékre. Az első pillanattól kezdve boldog voltam, nyitott elmével és szívvel álltam az új életemhez. A kultúrsokk persze hatalmas volt, de a komfortzónából való kilépés, az, hogy a boltban beszerezni az ebédhez valót is jóval kényelmetlenebb volt, mint otthon, iszonyatos mértékben indította be a jellemfejlődésemet és ezt nagyon élveztem. Az első pár hétben a barátom kísérgetett mindenhova, minden segítséget megkaptam tőle, amire szükségem volt, így az első legemlékezetesebb élményem az első metrózásom volt. Imádtam, imádtam minden pillanatot, minden új ízt, élményt, illatot, helyet, feliratot, utcatáblát. Közhelyesnek tűnhet, de végre úgy éreztem élek.

Mindezzel együtt nagyon nehéz volt. Nyelvi, kulturális különbségek, és mivel nem nyaralni jöttem, nem volt az, hogy majd hazamegyek és elmúlik. Minden nap küzdöttem. Az első időben szobalány voltam egy szállodában, másfél év után innen mentem az étterembe, ahol most is dolgozok. Fizikailag és lelkileg is megterhelő volt, nem voltam a toppon. Egyik napon elérkeztem pár hónap után a holtpontra. Az egyik szobát kellett volna csinálnom, amikor egyszer csak úgy éreztem ennyi, ennyi volt, nem bírom tovább. Zokogásban törtem ki, képtelen voltam folytatni. A főnököm jött oda, közölte, hogy „Jól van L. semmi baj, én most elveszem a porszívót, te húzd át az ágyat, segítek megcsinálni, de szedd össze magad. Ezt nem teheted meg sem a kollégáiddal, sem a szállodával, sem velem, de legfőképpen magaddal nem.”

Ez volt az a pillanat, amikor vettem egy mély lélegzetet és az első hónapok sokkja és folyamatos küzdelme, komfortzónán kívül levés után eldöntöttem, hogy én ezt nem fogom ilyen könnyen feladni. Innentől kezdve napról napra erősebb lettem. Másfél év alatt supervisor pozícióba kerültem, szokatlan volt, hogy szavakkal, pénzzel, és előrelépéssel honorálták a kemény és alázatos munkát, nem pedig kihasználással.

Hat éve Hollandia az otthonom, letettem a holland nyelvvizsgát, összebútoroztam a párommal, akit itt ismertem meg, szeretem a munkám, szeretem, hogy minden évben csodálatos helyeken nyaralhatunk, szeretem az itteni kultúrát, az ételeket. Boldog vagyok és elégedett, vannak rövid és hosszú távú terveim, amiket itt meg fogok tudni valósítani.

A mai napig imádom Magyarországot, a csepeli hévet, a Lánchíd oroszlánjait, a paprikát, a pesti éjszakákat, a Dunát, de mégsem költöznék vissza. Már tudom mi az, amit itt megkapok az országomtól, és mi az, ami miatt szívfájdalommal, de el kellett jönnöm.

Hogy jobb e Hollandia? Nem, nem jobb, nem lehet összehasonlítani, én egyszerűen csak itt találtam meg amit kerestem.”

@ MRS.CZICKY

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s