What do you want?

Többször keveredtem már olyan beszélgetésbe életemben, ami talán az emberek húszas éveiben jellemző a leginkább, amikor valaki felteszi a kérdést „Ti mindnyájan tudjátok, mit akartok?”  Én mindig iszonyatosan picinek éreztem magam ilyenkor, mert záporoztak a magabiztosabbnál magabiztosabb válaszok. Végzek az egyetemen júniusban, bekerülök egy menő irodába, ahol tudom, hogy mit akarok elérni, eleve 3 éves korom óta tudom, mit akarok csinálni, lenyomok tíz évet, közben megházasodom, pontosan harminckettedik életévem júliusa és szeptembere között életet adok egy egészségek kislánynak, szépen megy a Waldorfba és… és mivel nekem ilyentájt kezd el a torkomban dobogni a szívem, már nem tudok tovább figyelni. Mert velem mi van? Semmi extra köszönöm, jól vagyok, boldog vagyok, minden rendben, mégis minden alkalommal, amikor nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre, olyan tekintetekbe ütközöm, mintha azt mondtam volna, hogy szeretnék egy helyes kis Jupiterre néző telket a Marson.

Hát honnan a fenéből tudhatnám, én, mit fogok akarni? Most nagyon akarok egy tejeskávét és mindent meg is fogok tenni az ügy érdekében, egy pillanat… Itt is vagyok, még forró, szóval addig folytatom. Persze én is voltam gyerek, én is akartam nagyon sok mindent, amiből mostanra pár tételt hála istennek ki is pipálhatok, de rengeteg mást is akartam, amit egyelőre nem értem el. Soha az égvilágon nem tudtam például mi akarok lenni. A legtöbben tudták. Biológus, fodrász, régész, atomfizikus…. Ha lett volna annyi lélekjelenlétem akkoriban, akkor biztosan elsütöm John Lennon szavait „6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: “boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”

De nem volt. Tudtam mit szeretek csinálni, miben vagyok ügyes, de ugye azt beláthatjuk, hogy a jelenlegi magyar oktatási rendszer nem azért működik olyan kiválóan (sic!) mert annyira kiemelnék és támogatnák az egyéni készségeket. Egy szó, mint száz, elkerültem egy olyan egyetemre ahol kamatoztathattam a képességeimet, de különösebben nem izgatott és nem motivált az, hogy majd mi lesz belőlem.

Mindig csináltam valamit, mindig szerettem, amit csináltam egy két vargabetűt leszámítva, de nem tudtam válaszolni még mindig arra, hogy mit akarok.

Alapvetően már foglalkozott nem egy cikk itt a blogon azzal, hogy mennyire mérgeznek a reklámok minden egyes nap. Megmondják, mit vegyek meg, mit vegyek fel, hogy vegyem fel, hova menjek, hogy nézzek ki. És egyre többször veszem észre azt is, hogy amíg ez régebben nem igazán volt a környezetemre jellemző, most mindenki azon lovagol, hogy hol és hogyan építsem a karrieremet, hogyan lehetnék még boldogabb, hogyan lehetne teljes az életem, mert amit most látnak az sajnos egy nagy végtermék. Itt szeretném megjegyezni, hogy arról nem tehet az ember, ha elrepül egy madár a feje felett, arról sem ha leszarta, de ha fészket rakott a fején, akkor azért már meg kell érezni azt a határt, ami után nem lehet tűrni. Mivel bókokkal nálam nem mennek semmire, egy kicsit végiggondoltam mi lehet, ami nem tetszik.

És most szeretnék mindenkit, aki jelenleg rosszul érzi magát a bőrében, és nem tudja megmagyarázni, hogy miért arra kérni, hogy amennyiben fent van bármely közösségi média oldalon, görgesse az üzenő falat, csak öt percig.

Mert mit fog látni? Csak és kizárólag olyan posztokat (most Oravecz Coelho-ról feledkezzünk meg) amiben minden ismerősünk élete legszebb, legjobb, legtökéletesebb fénnyel komponált képeit osztja meg. Kiskutya, kisbaba, pinky minky koktélok, apró erdei állatkák, tengerpart vagy hegytető, esküvő, lánykérés, autó, pénz, siker, csillogás. Bolond lenne bárki kirakatba tenni a szőrtüsző gyulladásait, azt, hogy lerobbant a kocsi, hogy kapott a szüleitől egy magánhelikoptert, de még soha nem kérdezték meg, hogy telt a napja, hogy a boltban elejtett és összetört három liter tejet, hogy egy nagyobb darab endívia saláta ragadt a fogai közé még reggel és azóta sem tudta kibányászni, hogy a családi vakáción megtámadta egy szirti borz, és a sort sorolhatnám napestig.

És nagyon szívesen belemennék egy tanulmányba, és napi szinten elkezdeném bizonygatni a fantasztikus életemet, posztolgatni minden csodás pillanatot, felvázolni a tíz éves terveimet, illetve non stop mosolyogni, mert azzal átverhetem az agyam és majd azt hiszi, boldog vagyok, de annyira kiábrándultam ebből az egészből, hogy nem megy.  Minden segítőkész barát, aki nagyon szeretné nekem megmondani a tutit olyan helyzetben van, hogy én magam is nagyon szívesen megráznám és felszólítanám arra, hogy csináld már ember, mert ez-így-neked-most-nem-jó , csak az a különbség, hogy amíg élet nincs közvetlen veszélyben, én bízni fogok abban, hogy mindenki meg fogja találni a maga boldogságát. Semmit nem kell bizonygatnunk egymásnak, igenis rengetegszer van rossz napom, de még többször jó, vannak hosszú távú terveim, rengeteg mindent szeretnék még elérni az életben, és tudom és hiszem, hogy ahogyan eddig is minden sorsfordító pillanatnál, eztán is oda fog mindig sodorni az élet ahol lennem kell, és bizonyos szinten bízni kell kicsit a jó szélben, amit majd befog a vitorla.

Nagyon, nagyon és iszonyatosan nehéz a valóság talaján maradni most, amikor tudjuk, hogy aki nem green smoothieval és 45 perc pilatessel kezdi a napot, az egy nagy senki, és amikor minden hír és cikk és bejegyzés alá özönlenek a véleménynyilvánítási kényszertől szenvedő emberek okoskodásai. De muszáj megpróbálni. Nem szeretnék a közhelyfüzetemből szemezgetni, de tényleg úgy a legnehezebb elégedettnek és boldognak lenni, ha csak azt hajszoljuk, hogyan.

Apámnak a középiskolában volt egy Túri nevű évfolyamtársa. Egyszer orvosi vizsgálatra mentek, ahol többek között le kellett adni vizeletmintát, és az előírások szerint mindenkinek rá kellett írnia a pohárra a nevét. Mivel Túri késve jött, nem talált üres poharat, ezért egy félig teli edényre rávizelt, majd ráírta +Túri.

Tanulság? Talán csak annyi, hogy egy bizonyos fokú önállóságra azért törekednünk kell.

 

MRS.CZICKY

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s